Koncepció és vízió - Budapesti Negyed 2. (1993. ősz-tél)
Víziók - LÁBASS ENDRE Caprichos
Érdemes szólni az akkori vállalkozók haladó gondolkodásáról. A főváros ipartestületei a törvényhatósági bizottsághoz intézett előterjesztésben kérték, hogy a villamosítás kérdését kedvezően bírálják el, mivel azt mind a világítás, mind az erőátvitel tekintetében legalkalmasabb szolgáltatásnak tartották. Úgy ítélték meg - és helyesen -, hogy a főváros kis- és középiparának fejlesztésére döntő befolyással lesz a villamos erőátvitel elterjesztése. Természetesen a villamosítást követő években is kemény feladat várt a két magánvállalatra. A főváros feladata volt a lakosság érdekvédelme, és ezért kemény feltételeket szabott az áramszolgáltatóknak. Kényes egyensúlyt is kellett fenntartani, egyfelől a villamos egységár megállapításával feladata volt a fővárosi polgárság érdekvédelme, másfelől a főváros érdekeit is figyelembe kellett venni, miután az értékesített energia bevételének 5 százaléka a tanácsot illette meg. Ezekkel szemben állt a két társaság érdekeltsége, hiszen a bevételből kellett berendezéseit fejleszteni. E sokrétű érdekeltség több irányból korlátozta, egyben ösztönözte is a magántársaságok gazdaságos működését. Kezdetben a két áramszolgáltató és a gázszolgáltató között éles verseny alakult ki, mivel akkor mindkét energiafajta még csak világítási célokat szolgált. Ez a versenyszellem jellemezte az egyenáram és váltakozó áram küzdelmét is. Az áramszolgáltatók a fényenergia területéről a gázt fokozatosan kiszorították, viszont a - gáz - hőenergia-szolgáltatás területén sikerrel kárpótolta magát. De amikor az erőátvitel szükségessége is megjelent a színen, a gáz már nem bizonyult versenyképesnek. E területen az áramszolgáltatás tört előre, és egyre több ipari fogyasztót nyert meg. A növekvő energia-felhasználás miatt bővíteni kellett az erőtelepek teljesítményét. E folyamatban felmerült egy újabb erőmű létesítésének gondolata. A főváros - a várható előnyök miatt - Kelenföldön saját erőmű létesítését határozta cl. Példamutató gyorsasággal valósult meg, hiszen 1912-ben kezdődött meg építése, és 1914-ben már termelt. Kitűnően sikerült a műszaki paraméterek megválasztása, nevezetesen a háromfázisú, 50 periódusú áram, a 10 kV-os gencrátorfeszültség, az akkor biztonságosan megvalósítható felső szintet jelentette. Jól sikerült a telepítés is, mert az uralkodó szélirány az égésterméket a Duna felé terelte, ugyanakkor a tüzelőanyag szállítási lehetősége is biztosítva volt. Az erőművek kiépítése után három egymástól eltérő áramnemmel látták el a főváros fogyasztóit. Később amikor eldőlt, hogy a 380/220 V lesz a váltakozóáramú ellátás rendszere, évtizedeken át folyt - jelentős költséggel - előbb az áramnemek, majd a feszültségek egységesítése, míg az 1960-as évek végén a program befejezést nyert. 1914-ben a főváros élt a koncessziós szerződésben biztosított jogával, és „megváltotta" a Magyar Villamossági Rt. telepét. Azt egyesítette az új Kelenföldi Erőművel és megalapította a Budapest Székesfőváros Elektromos Művei címen bejegyzett vállalatot. Sajnos röviddel a vállalat megalakulása után kitört az első világháború. Természetesen a világháború és a vele járó gazdasági depresszió befolyásolta az áramfogyasztást, így a vállalat bevételét is. Emlékezetes, hogy elsőízben került sor a háborús években áramkorlátozásra, amikor az előző évben felhasznált energiamennyiséghez képest csak csökkentett mennyiség felhasználását engedélyezték. Az energiafogyasztás csak a hadiipart szolgáló üzemekben növekedett. A nehéz idők ellenére a főváros elhatározta a még magánkézben levő társaság a Budapesti Altalános Villamossági Rt. átvételét és az Klektromos Művekhez történő csatolását. Ezt követően a főváros villamosenergia-ellátását kizárólag a főváros tulajdonában lévő erőművek és hálózatok végezték. Az áramszolgáltatás így monopolhelyzetbe került. A verseny azonban változatlan maradt, de saját magával, az eredményért és az értékesítés növeléséért kellett a harcot folytatnia. A villamosenergia-felhasználás előretörését néha kívülálló körülmények is elősegítették. Nevezetesen: a villamos közvilágítás gyorsabb elterjedését 1919-ben a kokszhiány segítette elő. A gázgyár termelése visszaesett, ezért a főváros jelentős részén sürgősen villamos közvilágítást kellett létesíteni. A háború végére a szénhiány tovább nehezítette a gázellátást, ezért a világítási- és ipari áramot igénylők az Elektromos Művekhez fordultak segítségért. Rövid idő alatt 17 ezer új fogyasztót vettek fel a hálózatra és mintegy 5000 kW motorikus energiát igénylő fogyasztó kapcsolódott az áramellátásba. 1919 végére a fogyasztók száma elért a 100 ezret. A terhelés növekedése miatt szükségessé vált a Kelenföldi Erőmű bővítése. Ezt egyfelől a jó hatásfokú Kelenföldi Erőmű fokozott terhelése és a régi erőtelepek visszafejlesztése, másfelől a közvetlen 10 kV-os gyűjtő-sínről való táplálás műszaki problémáinak megoldása sürgette. Mindezekre a 30 kV-os feszültségű főelosztóhálózat kiépítése kínált lehetőséget. Ezen a 30 kV-os főelosztóhálózaton át jött létre a bánhidai és Kelenföldi Erőművek közötti kooperáció. 1930-ban ugyanis a Bánhidai Erőmű bekapcsolódott a főváros energia-ellátásába. Az ott termelt energia egy részét a fővárosnak kellett átvenni. A '30-as években ismét figyelemre méltóan növekedett a villamosenergia-felhasználás. Oka a gazdasági világválság megszűnését követő fellendülés és a háborús előkészületek ipar-fejlesztése volt. Ismét új erőmű létesítése vált szükségessé. Az erőmű fejlesztésének lehetősége a fővárosban is adott volt, de a hadászati szempontok miatt a főváros területén erőmű létesítése nem jöhetett számításba. így kezdődött meg a Mátravidéki Erőmű megépítése, amely az Elektromos Művek beruházásban folyt. A már csaknem üzemkész, erőművet a háború után a szovjetek leszerelték és a 100 kV-os táwczctékkekkel együtt jóvátételként elszállították. 1948-ban történt újjáépítése után államosították, és már nem az Elcktormos Művek tulajdonaként került üzembe.
