Koncepció és vízió - Budapesti Negyed 2. (1993. ősz-tél)

KONCEPCIÓK - CSORBA LÁSZLÓ Budapest-gondolat és városegyesítés

sé archaikusán hangzó nyelve, illetve a regényben tárgyalt, sokszor ma is aktuális műszaki és természettudományos problémák megfrissült terminológiája között feszül. És mégis: ha Budapest fenti rajzát szemléljük, nem az az igazán fantasztikus, hogy a Duna fölött ott vitorlázik Tatrangi Dávid csapkodó szárnyas, ichorból készült aerodromonja. A magyar főváros valódi fejlődése zajlott olyan hihetetlen gyorsasággal, hogy annak még a század legmerészebb írói fantáziája sem jutott nyomába! Erről persze nem Jókai tehet: klasszikus közhelye századunknak, hogy mennyire fogalma nem volt arról elődeinknek, mit hoz majd magával az emberiségnek ez az új korszaka. Az író, a város felemelkedésének egyik leglelkesebb élharcosa ugyanakkor csak a mértékben tévedett, és mind személyes tapasztalatai, mind történeti stúdiumai alapján joggal bízott a magyar főváros gyarapodási képességében. „Ó, kedves Pestem! - kiált fél egyik legszebb múltidéző regénye, a Törökvilág Magyarországon lapjain. - Te szép, deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bú vagy öröm, az egész ország búja, öröme az... Én tudom, mit tesz téged szeretni; mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád. Sírtam, mikor megláttalak, s leborulék földedet megcsókolni..." A szabadságharc leverését követő bujdosásait idéző vallomás vezeti be a kétszáz évvel korábbi állapotok rajzát. „Micsoda elhagyatott hely ez? Mögöttem homoktorlatos avar, náddal benőtt ingoványok, előttem nagymessze egy szegényes helység, alig lehet városnak nevezni, melynek elsötétült utcáján egyetlen falábon álló olajlámpa bosszantja az éj nyugalmát... Egy tornya sincs, csak a vége felé látszik fehérleni valami rongyos török mecset minaréje... Hol vagyunk? Minő szomorú kép áll előttünk? Ez Pest a tizenhetedik század közepén... Nincs egy ép ház sehol, az utcák szűkek, rendezetlenek, minden ötödik ház összedőlt rom vagy elpusztult telek, alig van egypár emeletes ház az egész piacon, valami gazdag rác kereskedők házai, idomtalan kontignációs tetőkkel, a Kígyó utca táján van felállítva a sertésállásuk, ahol mindig kész számukra a posvány... a legutolsó rongyos kalyiba ott van, hol most a redoutépület áll, azzal vége a városnak;... még távolabb, valahol a kereskedelmi csarnok környékén látszik egy nagy deszkabódé, mit magtárnak szokás használni, onnan egész az Almay-udvarig egy nagy tó fenekük, melyben estenkint pokoli énekkel vannak a békák... az utcákon alig lézeng emberi alak, ha kettő megy együtt, nem szólnak fennhangon, csak lassan suttogva; hiába hallgatod, mit beszélnek; örmények azok, rácok vagy cincárok, legjobb esetben németek, kik kézművesség után élnek itt... Magyart kívánságból sem látsz, elkerüli ez a várost, vagy ha kénytelen belemenni, mint ezt a jó Bocácius megírta magáról, csak legfelsőbb parancsolatra cselekszi, elébb testamentumot tesz otthon, s hálákat ád az Istennek, ha ismét háttal fordulhatott e valóságos pestises tanyához "