Koncepció és vízió - Budapesti Negyed 2. (1993. ősz-tél)

Víziók - SZEGŐ GYÖRGY Mi következik 2193-ig?

egy Semiramis függőkertjéhez hasonló újabb szintet rajzolt, egy infrastruktúrájában XXI. századi technikai csodát, a régi Párizsból szuterén lett. Még Le Corbusier szélsőséges Párizs-tervén is túltett mindez, bátran beillene a Superstudio tizenharmadik meséjének, ám akkor majd' komolyan vette egy technokrata korszak világmegváltó urbanizációs gépezete. Ekkoriban ült össze a „Római klub" és kimondta: „Szép, ami kicsi". Szép lenne a mi kis belvárosunk, ha nem rohadna, romlana. Podmaniczky Frigyes írta naplójában, az 1880-as években, a budapesti városfejlesztésről: „Főbajunk nekünk az, hogy bármi szépet alkotunk is, annak jó karban való fenntartásáról a legritkább esetekben tartjuk kötelességünknek gondoskodni. Egyik nagy gyengénknek mondható azon ferde irány is, mely szerint mindig csakis a gazdagokat akarjuk tekintetbe venni." Mi hozza a belső romlást? Maga a XX. századi történelem, amely több, eddig soha nem látott háborúban irtotta, telepítette ki, üldözte és tervszerűen meg is semmisítette a civil polgárt. Sőt, annak kultúráját is fel kívánta számolni. Visszasírni egy múlt évszázadot nem lehet, még bocsánatot kérni is nehezére esik azoknak, akik megtehetnék. A polgárság helyébe kulturálatlanabb vagy nem városi kultúrával rendelkező népesség települ. És gépek; utóbbiakat nevezem aránytalan motorizációnak. Vele együtt jár a romlásban az utak sugaras, tölcsérszerű centrum felé szűkülése, az azokon való közlekedés lassulása. A lassúság pedig a kor fétisének, a sebességnek ellentéteként, a belváros betegségét görcsös dugulásként diagnosztizálja, látszólagosan értékét is csökkenti. Paul Virilio francia építész és urbanista a sebességet tartja az élet minőségét átalakító, legfőbb romboló jelenségnek. A modern nagyvárosokat a sebesség szervezi, emberi léptékűből gépek poshadt paradicsomává varázsolja. Sajátos groteszk „tudományága", a dromológia (Virilio a görög dromosz, vagyis 'versenyfutás' szóból eredezteti) pontosabban definiálja a társadalom alakulását, mint a szociológia vagy a gazdaságtan hagyományos mutatói. Virilio elméletében a sebesség csúcsa a tér lerombolása, ahol a mozgás önmagáért való primátusa megöli a célirányos helyváltoztatást. Ez a tendencia ma az élet minden területén egyre szembetűnőbb, a káosz és a szervezetlenség nem az ellenállás része, sőt inkább csökkenti annak esélyeit. Ha mérsékeltebb tempóban, mint a nyugati nagyvárosok, de Budapest is a sebességhez igazítja formáit, az idő lerövidülése beépül a városlakók életébe. De a központ felé haladva elakadnak az idő pályái, a dugók és a lehetetlen parkolási körülmények önmagába fordítják vissza a technológia fejlődési vagy legalábbis haladási irányát. Velence épségben megmaradt középkori arányai kizárták a gyorsaságot a városból, Brüsszel alagutakból előbukkanó gyorsforgalmi körpályája átvállalja a forgalmat az óvárosi negyedről, Párizs, Virilio pesszimista víziójának múzsája, a Szajna partján gyorsforgalmi, a város alatt pedig expressz utakat épített ki, hogy a sebesség és a budapestihez hasonló, gyűrűs-sugaras városközpont közötti antagonisztikus ellentét valahogy mégis megférjen együtt. Bécs és Prága a maga, szintén Budapesthez hasonló topográfiájával és szerkezetével,