Az Andrássy út - Budapesti Negyed 1. (1993. nyár)
A NÉVADÓ - DIÓSZEGI ISTVÁN Andrássy
na. Andrássy nem idegenkedett a háborútól, hiszen eredetileg ezért akart szövetkezni Angliával, és később, 1878 februárjában késznek is mutatkozott az együttes fellépésre. Az orosz-török háború megindulása után azonban nem bízott az angol szándék komolyságában. Disraelinek, a szerződést újra és újra sürgető brit miniszterelnöknek azt válaszolta, hogy ő ugyan nem tételezi fel, hogy Anglia csupán eszköznek akarja felhasználni a Monarchiát, de neki gondolnia kell arra, hogy megőrizze döntéseinek szabadságát és ne bízza másra egy olyan akció időpontjának a megválasztását, amelynek súlya majd elsősorban a Monarchiára nehezedik. 22 így aztán végül szerződéskötésre nem is került sor, és a két hatalom csupán párhuzamos nyilatkozatot tett keleti érdekeltségéről. Az ajánlattevők sorát 1879-ben Németország zárta. Bismarck ugyan a becsületes alkusz pózában tetszelgett a berlini kongresszuson, mégis kivívta Oroszország haragját, ezért jónak látta szorosabbra fűzni kapcsolatait a Monarchiával. Andrássy nyeregben érezhette magát, hiszen ő már 1872-ben osztrák-magyar-német szövetséget akart. Ki is használta előnyös pozícióját. Amikor a német kancellár azzal hozakodott elő, hogy a tervezett oroszellenes szövetséget franciaellenes tartalommal is megtöltsék, a legmerevebben elzárkózott. Nemcsak és nem is elsősorban egykori franciabarát vonzalmai miatt. A Monarchiának nem voltak érdekellentétei Franciaországgal, és egy ilyen irányú osztrák-magyar elkötelezettség fejében Németország nem tudott viszontszolgáltatást nyújtani. Az 1879 októberében aláírt, később kettős szövetség elnevezést kapott megállapodás így végül nem is tartalmazott mást, mint a kölcsönös segélynyújtás kötelmét nem provokált orosz támadás esetére. A szerződések, illetve a szerződésekkel kapcsolatos tárgyalások Andrássyt mint vérbeli diplomatát mutatják be. A budapesti szerződést leszámítva, ahol Bosznia miatt ő is arányt tévesztett, mindig a külpolitikai célszerűség elvéhez igazodott, és szigorúan tartotta magát a valamit-valamiért elvéhez. Kékvérű arisztokrata létére ebben a tekintetben mondhatni mintát nyújtott a magyar külpolitika későbbi, nem kékvérű irányítóinak. Hogy a mintához nem mindig igazodtak, az már nem az ő felelőssége.
