Az Andrássy út - Budapesti Negyed 1. (1993. nyár)

A NÉVADÓ - DIÓSZEGI ISTVÁN Andrássy

A családi krónika feljegyezte, hogy az Andrássyak vitéz katonák voltak. Az uralkodó szolgálatában a török és a porosz ellen verekedtek, de akadtak közöttük olyanok is, akik Rákóczi oldalára állottak. Katonai uniformisukat nemegyszer díszítette tábornoki tölgyfalevél. Nyugalmasabb időszakokban a megyei politikában tűntek ki, és jó néhány Andrássy viselte a Gömör-megyei főispáni tisztséget. Rangban és befolyásban azonban nem vetekedhettek más főúri családokkal, és országos politikai méltóságra egyikőjük sem emelkedett. A tizenkilencedik század a család számára a vagyonnal együtt az országos politikai szerepet is meghozta. Az esedékes társadalmi és nemzeti megújulás folyamatában bőven jutott hely a felvilágosult, haladó szellemű arisztokráciának. Andrássy Károly fiai, Manó, Aladár és Gyula, a reformkori országgyűléseken a korszerű eszmék lelkes szószólói lettek. Az életpálya Andrássy Gyula ragyogó tehetségével is kitűnt, és Széchenyi István azt mondotta róla, hogy minden lehet belőle, még Magyarország nádora is. A jóslat majdhogynem bevált, és a jóvágású fiatalember fényes pályát futott be. Nem menteset persze a kor szélsőségeitől. Széchenyi követőjéből Kossuth híve lett, a szabadságharcban honvédőrnagy, majd a független Magyarország konstantinápolyi követe. A huszonhatéves diplomatának azonban csakhamar a száműzöttek sorsa jutott. Idehaza az osztrák haditörvényszék halálra ítélte, és távollétében jelképesen felakasztották. Testvérei ugyancsak külföldön találtak menedéket a császári abszolutizmus bosszúja elől. Ilyen kezdet után el is mehetett volna a kedve a politikától. Nem is volt hiány a csábításban. A grófi birtok jövedelméből jutott volna a nagyúri semmittevésre, és a párizsi szalonok „szép akasztott embere" kielégülést találhatott volna a társasági sikerekben. Mégis a politika maradt igazi szerelme. A nemzeti katasztrófát, Magyarország önkényuralmi beolvasztását fájlalta, de 1848-1849 tapasztalatait Ausztria szemszögéből is mérlegelte. A magyar ügyet magasabb európai nézőpontból szemlélte, és újra rádöbbent a régi reformkori igazságra: a terjeszkedő nagy nemzetek közé beékelt Magyarországnak szüksége van a Monarchiára. De azt is meggyőződéssel vallotta, hogy a Habsburg monarchia csak Magyarország megbékítésével, a birodalom létével összeegyeztethető magyar törekvések kielégítésével nyerheti vissza nagyhatalmi állását. Tudta, hogy egyelőre nem számíthat bécsi belátásra, de volt türelme a várakozásra. A krimi háború, melynek során Ausztria bámulatba ejtette a világot Oroszország iránti hálátlanságával, úgy érezte, őt igazolja, és 1857-ben hazatért Magyarországra. Még tíz év erőfeszítés, az osztrák seregek solferinói és königgrätzi veresége kellett ahhoz, hogy Bécs feladja a játsz-