Az Andrássy út - Budapesti Negyed 1. (1993. nyár)

A MILIŐ - ÁGAI ADOLF (Porzó) A Sugárúttól az Andrássy útig (részletek)

épp a Teréztemplom gombjára ül: hogy cirpenő hálát adjon az istennek - mondja a regényes hajlamú kegyes lélek; hogy szétnézelődjön, hol akadna ebben a bolond nagyvárosban egy kissé bővebb reggeli - mondja a realista, aki a pacsirtát is leszed­te hymnusának zengő fokairól, melyeken az ég felé emelkedik, ha magát, Tóth Kálmán szerint, jól kisírta. Van eszibe! Magasba száll, hogy éles szemlét tartson az ő birtokának bogárvilága fölött. Még mindig csöndes az utca. Csak egy kicsi szekér fordul be a sarkon, amolyan napszámos talyiga, mely elé egy sovány vak ló van fogva. A kisfiú kocsis akáca­virággal bokrétázta föl az ő gebéjét, mely óvatosan nyújtva a fejét magasra, világ­talan szemével keresi az irányt. Mennek hordani szét egy régi, vagy hordani össze egy új ház tégláit. Az nekik mindegy: a kis fiúnak is, a vak lónak is. Alig látszik már itt-ott üres telek a széles úton. Egyik-másik ponton még ma­gasra meredeznek az állványok és szálfák. Meghántott fenyűszálak, amelyeket erős karok ültettek el a főváros kövei közé. S íme, az a nagy árboc kihajtott: nyár­fának a lombja virít a csúcsán s piros szalagok rózsái nyílnak ki rajta. Örömfa lett belőle, amiért hogy sikerült az elültetése. (...) A jeges ember előtt megáll a zöldkocsikás utcai Kugler (az udvari a Gizella téren van) s szerzi be a mai napra való fagylalót. Mert ma bő keresete lesz. A legszegé­nyebb gyermek is hozzája igyekszik. Mesés olcsóság van ő nála. Két krajcár árú fagylalt már jókora porció, s hegyébe a tálacskát s a kanálkát is meg lehet enni, mivelhogy az is cukorból való. A Teréz-templom keresztjéből sugárkéve lövel ki. Ráesett a kelő nap első csil­láma. Óralapjainak üvegje mögött kioltották a gázt, ami különben nem igen vál­toztat a dolgán. Éjjel is csak olyan olvashatatlanok a számai, mint nappal. A nyíló kapuban megjelen a tót házi legény, hosszúnyelű nyírfaseprűvel a kezé­ben. A tót ember váltig híve marad a háznak. Ott volt a réginek a temetésén, az újnak a születésén. S most egyik sötét zugában lakik, melyet az építész urak ­lucus a non lucendo - /icàt-hofnak neveznek. Ondrejko nagy féliveket rajzol szer­számjával az aszfaltra s barátságosan int át a szomszédkapu tömzsi Marájához és beszélnek egymással tótul és gyöngéden. Helyére dörren a fiákeres is. Kerek, vörös arca nyájas. Egy csöppet se goromba. Persze, hogy nincs még kivel. De nem nézi le féllovú versenytársát, aki maga itatja a keselyt. Mosolyog a pékinas is, mosolyog a kávéslegény, midőn a kávéház be­járatában találkoznak, vidáman tekintenek a napszámba siető munkások s kacag­nak a gyufagyárba karikázó halovány leányok is. Egy-egynek föl van kötve az álla, melyben a foszfor-nekrózis rettentő szúja őröl. De olyan édes a hajnal, hogy még a sápadt gyermek is víg tud lenni, legalább a gyár kapujáig. Messze harsogó víg beszéddel kirakodik a szék előtt a zöldséges kofa, s a har­madik házba a hordóforrázó pincemesternek odakiáltja az éjjeli álmát meg a vele­járó lutriszámokat.

Next

/
Thumbnails
Contents