Simon Katalin: A kocsmáktól a fogadókig. A vendéglátás keretei és története Óbudán 1848-ig - Várostörténeti tanulmányok 16. (Budapest, 2020)

Bevezető

Bevezető

11

jellegzetes helyei voltak a pincesorok, kocsmálló pincék, ez és a „pincézés” szokása azonban Óbudán nem alakult ki.10

Munkámban, igazodva a korabeli megnevezéshez, a nagyobb (uradalmi, városi) épületekre általában a fogadó névvel hivatkoztam, hiszen a forrásokban is a Wirthshaus- Würthshaus használatos, még akkor is, ha méretüket, jellegüket tekintve, különösen a 18. század utolsó harmadáig inkább kocsmának számítottak volna (a század első felében inkább a városi, alsó és felső fogadókat nevezték hol fogadónak, hol kocsmának). Az egyszerű italmérésekre, csapszékekre, mint például a téglaégető melletti, minimális berendezéssel (söntés, pad, asztal) ellátott uradalmi kocsmára a Schankhaus/ Schänkhaus nevet használták. Mivel nincs nyoma annak, hogy a korabeli óbudaiak a kántorkocsma vagy kurta kocsma kifejezést használták volna, ezért a forrásoknak megfelelően ezekre általában magán italmérésként (Privat Schänkhaus), az engedély nélküliekre illegális kocsmaként/italmérésként hivatkoztam.

10 Ballai 1927. 48—49.; Kiss 1970. 197.; Pálmány 1976. 111.; Petánovics 1981. 59-60. p.; Dobrossy 1985. 11. és 108. p.; Knézy 1997. 34-35. p.; Horváth 2011. 183.; Balázs Kovács 2009. 95., 109. p. A kocsmáltatás joga további vitákat eredményezett azokon a településeken, ahol nem egy földesúr volt, hanem közbirtokosi, compossessoratusi módon rendelkeztek a földesúri haszonvételek fölött. Ez különösen a Dunántúlon volt jellemző. Budán 1701-ben mindössze 14 napig engedélyezték magánszemélyek bormérését, ugyanakkor ebben az időszakban - mint azt Óbuda esetében is látni fogjuk - nem csak a bortermelők, hanem bárki mérhetett ki vásárlást követően budai bort, sőt, a bormérők sört is árulhattak. Dvihally 1932. 114.; Géra-Oross-Simon 2015. 1067. sz. regeszta