Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
I. Az öröklött város - Terra recognita vagy terra incognita? A lakótelepek és lakóparkok legújabb magyar irodalmáról
94 Az öröklött város köszönhetően ez mára mérséklődött; ugyanakkor jellegzetes problémája maradt e lakópark-kategóriáknak a beépítési sűrűség. Szabad építési területen létesült lakóparkoknál sem ritka, hogy az épületek zavaróan közel állnak egymáshoz; az ingatlanfejlesztő szemszögéből nyilván a terület minél intenzívebb kihasználása a cél. „Napjaink új típusú, szokatlan nagyságú és tömegű épületeinek világát”, írja Kömer és Nagy, „nem csak egy újfajta „feeling”, hanem az a kényszer is formálja, hogy a sokszor átgondolatlanul magas szinten megállapított szintterületi mutatók (3,5^T)14 maguk is előidézhetik olyan újmódi spekulációs lakóházváltozatok létrejöttét, amelyek udvarviszonyai közel állnak a történeti bérházak világához.”15 A történeti bérházakkal való párhuzam elgondolkodtató. A 19. század végi, 20. század eleji ún. spekulációs bérházak kedvezőtlen adottságai abból fakadtak, hogy a bérházak kialakítását annak idején a profitszempontok, a telekadottságok és az építésügyi előírások együttesen határozták meg: ezért terveztek hosszú udvari szárnyakat sok-sok kisméretű, udvarra néző lakással, és ezért létesültek a jellegzetes szűk, sötét bérház- udvarok (többnyire maximálisan kihasználva azt az előírást, hogy a telek 80%-ig volt beépíthető.) Több mint paradox, hogy napjaink vállalkozói lakásépítése sok esetben szinte újratermeli a 19. század végi, 20. század eleji problémákat. A mai új társasházak esetében zártsorú, például foghíjbeépítéseknél ma is hasonló az előírt arány, azzal a különbséggel, hogy a be nem épített 20%-on zöldfelületet kell kialakítani; de ahol a körülmények - például a történelmi bérházövezet jellege - nem kényszerítenek, a fejlesztők gyakran ott is indokolatlanul nagy arányban építik be a rendelkezésre álló területet. A kedvezőtlen arányokért tehát az elhibázott szabályozás legalább annyira felelős, mint maguk a fejlesztők; Kömer és Nagy szerint a vállalkozók csak a meglévő szabályozásokat igyekeznek maximálisan kihasználni. Ugyanakkor az is igaz, hogy az ingatlanfejlesztők nagy nyomást tudnak gyakorolni az önkormányzatokra annak érdekében, hogy számukra kedvező építésügyi előírások szülessenek. „1990 után Magyarországon a lakóterület-fejlesztéseket (ahogy a kereskedelmi központokat és irodaház-építéseket is) a vállalkozó megtérülési számításai motiválják, ennek megfelelően ma ún. projektorientált fejlesztéseket hajtanak végre. Az önkormányzatok a közérdeket korlátozottan tudják képviselni, hiszen a szabályozási terveket legtöbbször a vállalkozók finanszírozzák [kiemelés tőlem, Sz. E.]. A tervek általában csak a kiválasztott területre készülnek (a minimum tömb nagyságú elvet ugyan betartva), a környezeti összefüggéseket és az ezzel kapcsolatos, a tervterületre ható igényeket ritkán fogalmazzák meg. Ennek két hátránya is van, egyrészt növekszik az olyan szigetjelleggel kialakított beépítések száma, melyek nem veszik figyelembe a csatlako14 Szintterületi mutató: az összes építményszint bruttó alapterületének és a telek területének a hányadosa. Ezzel határozzák meg azt, hogy hány százaléka lehet a telek területének a felépítmény teljes (bruttó) területe, azaz az adott telekre mekkora felépítményt szabad építem. 15 KÖRNER-NAGY 2006. 419. p.
