Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
I. Az öröklött város - Bérházvilág 1970-ben. Egy belső-erzsébetvárosi ház társadalma és lakásviszonyai
Bérházvilág 1970-ben. Egy belső-erzsébetvárosi ház... 71 kott). Ugyanakkor 1970-ben az összes lehetséges lakástípusban előfordulnak albérlők: egyedülálló idős asszony egyszobás lakásában éppúgy, mint az egyik, már egyébként is népes háromszoros társbérletben, vagy gyermekeit egyedül nevelő középkorú asszony kétszobás lakásában. A házban lakó öt albérlő majdnem mindegyike fiatal, 20-34 éves egyedülálló (egyikük elvált); mindannyian viszonylag jól képzettek, minimum technikumi, illetve gimnáziumi érettségivel, esetleg további szakképzettséggel rendelkeznek, és ígéretes munkahelyeken dolgoznak. Ez arra utalhat, hogy albérlet fizetésére 1970- ben elsősorban azok a nem budapesti illetőségű, de Budapesten dolgozó fiatalok vállalkoztak (vagy kényszerültek), akik aránylag jól kerestek, és akik az önálló életvitel más, szervezett formáit (kollégium, munkásszállás, szolgálati szállás) nem tudták vagy nem akarták igénybe venni. Az egyetlen középkorú albérlő egy villamosipari technikumot és két év főiskolát végzett elektroműszerész. Az ő életét és karrierjét nagy valószínűséggel az 1956-os forradalomban való részvétele törte derékba. Arra a személyi kérdőíven szereplő kérdésre, hogy mi volt a foglalkozása 1960-ban, a kérdezőbiztosnak ez a férfi azt válaszolta: „politikai elítélt”. A több generációs háztartások tényleges összetételének megfejtése ugyanakkor nem mindig egyszerű; a személyi kérdőívekből gyakran egymásnak ellentmondó információk kerekednek ki. Nem ritka, hogy egy férjes fiatalasszony, aki valamelyik Klauzál téri lakás állandó lakója, az „Együtt él-e a férjével?” kérdésre igennel válaszol, ám a férj nem jelenik meg a lakásíven. Előfordul, hogy a házas, gyermekes fiatalasszony állandó bejelentett lakcíme másutt van, ugyanakkor bizonyos rovatokból nyilvánvaló, hogy életvitelszerűen lakik szüleivel - és kisgyermekével - a Klauzál téren; ez például abból derül ki, hogy a személyi kérdőíven megnevezett, közeli, VII. kerületi munkahelyére mindig gyalog jár be, és 10-15 perc alatt odaér. (Az 1970. évi népszámlálás személyi ívein kérdezték a foglalkozást, az első kereső, valamint az 1960. évi foglalkozást, az éppen aktuális munkahely nevét és címét, valamint azt, hogy milyen közlekedési eszközzel jár valaki dolgozni és hány perc alatt ér oda a munkahelyére.) A kisgyermek állandó lakcíme olykor születése évétől kezdve a nagyszülők Klauzál téri lakása, akkor is, ha édesanyja máshová is be van jelentve. Ezek mögött a kissé kaotikusnak tűnő viszonyok mögött nemegyszer átmeneti élethelyzetek húzódhatnak meg (például ha a fiatalasszony otthagyja a férjét, és gyerekestül visszaköltözik a szüleihez), de gyanítható, hogy számos esetben a Kádár-korszak jellegzetes lakásszerzési stratégiái állnak a háttérben. Ebben a korszakban az állami tulajdonú, tanácsi kezelésben lévő lakások bérleti jogának öröklése csak akkor volt lehetséges, ha a leszármazott állandó lakosként oda volt bejelentve, és ráadásul életvitelszerűen ott is lakott, vagy legalábbis a külvilág számára sikerült a dolgot ekként feltüntetni. Nem kevés fejtörést okozott, hogy például a nagyszülőhöz „állandóra” bejelentett fiatalnak milyen gyakran kellett felbukkannia a nagymamánál, hogy az életvitelszerű ott lakást meggyőzően bizonyítani lehessen (például ha a nagymama halálakor kiszálltak a tanácstól környezettanulmányt végezni, és megkérdezték ez ügyben a
