Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
III. Várostörténeti műhelytanulmányok: módszer, oktatás, historiográfia - „A másik Bécs”. Az osztrák századforduló változó képe a Schorske utáni történetírásban
214 Várostörténeti műhelytanulmányok: módszer, oktatás, histográfia Az operett nézőtáborának összetettségére utalnak Csáky szerint a darabok tartalmi elemei is. 0 az operett egyik fő vonzerejét abban látja, hogy a nézők legalább a színpadon láthatták vágyaik teljesülését; hogy milyen vágyakét, az utal a nézők társadalmi helyzetére is. Két fő, visszatérő elemként említi egyrészt a polgárok és nemesek átmeneti szerepcseréit (például álarcosbálon), másrészt a rangkülönbség által elválasztott párok boldog egyesülését a happy endben. Ez utóbbiban a házasság révén való, olykor ugrásszerű rangemelkedés, illetve a szegény szereplő helyzetének hirtelen jobbrafor- dulása a fontos. Az operett-szüzsék tehát rímelnek a módosabb polgárság nemesi cím utáni titkos vágyaira éppúgy, mint a szegényebb rétegek álmodozásaira arról, hogy egy napon váratlan szerencse éri majd őket és sorsuk ettől jobbra fordul. A színházzal kapcsolatos más írásokból is kitűnik, hogy a századfordulón a bécsi színházaknak sok esetben heterogén lehetett a közönsége. A színházak hierarchiájában minden intézménynek volt természetesen valamilyen réteg-kötődése: a Burgtheater például hagyományosan a nagypolgárság, az arisztokrácia és az udvari körök terrénuma volt, a nagy városi színházak, mint például a Theater an der Wien, a jobb módú polgársághoz kötődtek; a külvárosi színházak jobb helyeit a középpolgárság, olcsóbb helyeit a kispolgárság tagjai (kisüzem tulajdonosok, kézművesek) stb. foglalták el; míg végül a hierarchia alján helyet foglaló, a „színház” kategóriájába már nem is mindig beleszámított intézményeket, például a Práter bizonyos fajta látványosságait általában az alsóbb rétegek látogatták. Azonban az egyes formák között meglepő átjárások létezhettek. Silvia Ehalt Wiener Theater um 1900 című, fentebb már hivatkozott tanulmányában az átjárás több lehetőségére rámutat. Egyrészt a kisebb külvárosi színpadokon vagy az orfeumokban sokféle műfaj színpadra kerülhetett: daljáték, bohózat, de ugyanígy élőkép, mutatványos-produkció, és a vásárokat idéző olyan látványosságok is, mint például akváriumban látható „merülőmüvészek”, távoli kontinensek egzotikus emberpéldányai stb. De nagyobb, „rendes” repertoárt felvonultató külvárosi kőszínházakban sem volt ritkaság, hogy a színházi műsort akrobaták, zsonglőrök és bohócok fellépéseivel tették változatosabbá.48 Ehalt szerint az, hogy melyik produkcióra mely rétegek jutottak el, gyakran inkább attól függött, ki melyik intézmény belépőjegyét tudta megfizetni, nem pedig az ott látható dolgok jellegétől. Ugyanakkor lehetséges volt egy másik irányú átjárás is. Minden nagyobb „komoly” színházban voltak olcsó, többnyire állójegyek, amelyeket viszonylag kispénzű nézők is megengedhettek maguknak olykor. Ha tehát valaki szegény volt, de az igényesebb fajta szórakozásra vágyott, nyílhatott lehetősége erre - mint ahogy ezt fentebb az első bécsi évét töltő Hitler példáján is láttuk. Hozzá kell azonban tenni, hogy bizonyos jövedelmi szint alatt ez sem volt lehetséges; egy gyári munkás fizetéséből például a „nagy” színházak legolcsóbb jegyeire sem tellett. Ezzel a ténnyel, valamint a polgárság felvilágo48 EHALT, S. 1986. 326-327. p.
