Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
II. Város, kultúra, közösségek - Határátlépők. Két magyar müvészfejedelem pályájának társadalomtörténeti elemzése
112 Város, kultúra, közösségek Stróbl 1897-ben újabb, nagyszabású ceremónia művészeti rendezőjeként élhette ki alkotó fantáziáját. Ekkor nyílt meg a millennium évében elkészült új Műcsarnok a mai Hősök terén, és az épület megnyitója alkalmából a Magyar Képzőművészek Egyesülete bált szervezett. Az esemény olyannyira látványosra sikerült és annyira népszerű volt a látogatók körében (mintegy kétezren váltottak a bálra belépőjegyet), hogy a sajtó napokon át cikkezett róla. Az új Műcsarnok tágas kiállítótermeiből különféle hangulatú tereket varázsoltak: az egyik teremből török udvar lett, a többiből pedig asszír csarnok, indiai palota, erdélyi kastély vagy sűrű erdő. Az erdő közepén hatalmas szoborkompozíció magasodott, mely az „Út a halhatatlanság forrásához” címet viselte. A forrásból kortárs művészek élethű gipsz-szobrai omlottak alá; a kompozíció része volt egy szárnyas Pegazus is, hátán a magyar képzőművészet korábbi években elhunyt nagyjainak szobraival. Stróbl Alajos és művészkollégái hónapokig dolgoztak a díszleteken és a szobrokon.17 A művészek egyébként gyakran vettek részt hivatalos ünnepségek rendezésében és díszletezésében, politikai célok szolgálatába állítva kreativitásukat és fantáziájukat. A Monarchia fővárosaiban a 19. század végén nagy igény mutatkozott a nyilvános ceremóniák iránt. Mind a dinasztia, mind pedig az állam fontosnak tartotta, hogy hatalmát ilyen módon reprezentálja, és a társadalom is élvezte ezeket a látványosságokat.18 Egy olyan korban, amely rajongott a nagyszabású ünnepségekért, a művészek jócskán kivették a részüket a látványosságokból, nemcsak kosztüm-, illetve díszlettervezőkként és kivitelezőkként, hanem olyakor karneváli szereplőkként is. Stróbl a maga részéről mindkét fajta feladatot élvezte. Egy olyan korban, amikor a nagyközönség legalább annyira érdeklődött a bohém világ és a hírességek iránt, mint amennyire élvezte a nyilvános látványosságokat, a művészek nagy része - legalább olykor-olykor - egyébként is szívesen játszotta el a nagyközönség előtt a társadalom által rá osztott bohém-szerepet. műtermében. A meghiúsult kosztümös történelmi felvonulás helyett végül egy másféle parádé valósult meg: a millenniumi hódoló menet, melynek keretében a vármegyék küldöttei, többnyire nemes családok leszármazottai lóháton, díszmagyarban vonultak fel Ferenc József előtt. Ld. SlNKÓ. 1993. 142. p. Miután a művészek által tervezett és koreografált kosztümös történelmi felvonulás ötletét elvetették, a magyar festők és szobrászok számos más egyéb módon vettek részt a millenniumi ünnepségekben. A vármegyék küldötteinek ünnepi menetet például úgy örökítették meg, hogy Eisenhut Ferenc és festőkollégái körképet festettek róla, amelyet a nézőközönség - a Feszty-körképhez hasonlóan - belül körbesétálva tekinthetett meg. Az Eisenhut-féle körképet 1898-ban egy erre a célra épült pavilonban állították ki a Városligetben, és belépti díj ellenében lehetett azt megtekinteni. Ily módon számos olyan látogató is osztozhatott a millenniumi díszmenet élményében, akik az eredeti eseményen 1896-ban nem tudtak részt venni. 17 SlNKÓ. 1993. 104. p. 18 A Monarchia fővárosaiban rendezett, részben állami, részben helyi közösségekhez kötődő nyilvános ünnepségeknek, ceremóniáknak mára jelentős szakirodalma lett. Ld. például UNOWSKY 2005; DABROWSKY 2004.; BUCTJR—WINGFIELD 2001.; PROKOPOVYCH 2009.
