Gajáry István: Esettanulmányok a főváros 18-20. századi történetéhez - Várostörténeti Tanulmányok 13. (Budapest, 2013)
Adatok a pest-budai manufaktúra-alapításokról és -alapítókról
Az iparfejlődésnek ez az időszaka bár igen termékeny volt, a manufaktúrában nem találta meg a korszerűsödés feltételeit, és így szinte egyetlen manufaktúra sem alakult át modem értelemben vett gyárrá, melynek következtében a gépesítés elterjedésével lassan visszaszorultak a „kisipar” kategóriájába. Természetesen akadtak ellenkező példák is. Valero selyemgyára, Miesbach (később Dräsche) téglagyára, Goldberger kékfestőüzeme és a Duna Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára nemcsak a 19. századot élte túl, de jogutódaiban egészen az elmúlt évekig működött. Az alábbi névsorban - amint arra utaltam - főként az eddig nyomtatásban megjelent publikációkra2 támaszkodtam. Az adattár jellegű névsorban feltüntettem minden, gyári jellegű vállalkozásban érintett személyt, azaz gyámokot, függetlenül attól, hogy önálló volt-e, vagy voltak társai a manufaktúra birtoklásában, vezetésében. Az ismert társaskapcsolatokra a jegyzetekben utaltam. Sajnos, a rendelkezésemre álló adatok több ponton hiányosak, a kutatás folytatását igénylik, így például az izraelita szeszfőzők esetében több helyen nem sikerült még azt sem azonosítani, hogy a korábbi írásokban „budapestiének jelölt személyek közül ki, melyik városban működött. Ez is, a privilégiumok ismeretlensége is erősíti a gyanút, hogy ezen üzemek egy része csak készítő és nem gyámok, azaz „Fabrikant” volt. A kutatást sajátosan nehezíti, hogy számos vállalkozásról csak mint korában létezettről szólnak a kutatók, így gyakorlatilag újra át kell nézni a hivatkozott forrásokat, amennyiben egyáltalán vannak ilyenek. így például Siklóssy László Kunyról írott monográfiájában3 egyetlen jegyzetet sem közölt, viszont felsorolta az összes korabeli, általa gyárnak tekintett vállalkozást, olyan működési időmeghatározásokkal, mint „1809 előtt” stb. Ennél sokkal általánosabb az a probléma, hogy a feldolgozásokban közölt jelzetek gyakran hiányosak, tévesek, vagy éppen a szerző lehetett az utolsó, aki a dokumentumot látta. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a gyári privilégiumot általában már működő üzemekre kérték, ugyanakkor a történetírásban gyakran egybemosódik a - nem is feltétlenül gyári jellegű - termelés megkezdése a kiváltság megszerzésével, és a kiváltságról sem mindig derül ki, melyik fajta - „befugte” vagy „privilegierte” - volt. Sajnos, ezt az egybeolvadást, illetve bizonytalan elkülönülést a kutatás jelenlegi fázisában nekem is vállalnom kell. 2 A fontosabb összefoglaló irodalom: Bácskai 1989.; Endrei 1969.; Futó 1944.; Illyefalvi- Pallos 1940.; Mérei 1951.; Nagy 1961. 3 Siklóssy 1918. 95
