Gajáry István: Esettanulmányok a főváros 18-20. századi történetéhez - Várostörténeti Tanulmányok 13. (Budapest, 2013)
A városi tanácsi hagyatéki irategyüttesek az 1848 előtti társadalomtörténetének kutatásaiban
hagyatéki eljárás - és ez tulajdonképpen közhelynek számít - egy nagykorú, vagyonnal rendelkező személy halálával indul meg. Triviális volta ellenére azonban ezt ki kell hangsúlyoznunk, mert igen gyakori, hogy egy-egy kiskorú, potenciális örökösként számon tartott személy halála után is keletkeztek iratok, ezek azonban nem annyira az ő vagyonára, mint inkább örökrészére vonatkoztak, tehát egy korábban elhunyt örökhagyó utáni igazgatási eljárás részeként, folytatásaként, ezekkel egy gyűjtőszám alatt tették őket levéltárba. Városainkban igen fontos szerepe volt az örökösödési szokásoknak, amelyek fő forrását a végrendeletek jelentik, ám súlyuk korántsem akkora, mint a falusi közösségekben: a jogi szabályok néhány, törvényben megszabott kötelező vagyonrészen, mint például a hitbéren kívül, minden felett szabad végrendelkezési jogot biztosítottak. A végrendeletek egyik fő sajátossága az egyéni szabályozás lehetőségén kívül az volt, hogy kimutathatóvá tették a vagyon származását is. Jelentős részük ugyanis az örökített vagyont két részre osztotta, az apai és az anyai örökségre, hiszen ezekre vonatkozóan - kisebb mértékben - eltérő szabályok voltak érvényben. Ezek ismeretében azonban már könnyebb feladat az egyéni akaratnyilvánítás mögött meghúzódó mentalitás kimutatása, megfogalmazása. E szempontból sajátos lehetőséget rejt magában a jótékony célú adományok összegeinek és kedvezményezettjeinek széleskörű összehasonlítása is. Különleges és tulajdonképpen teljességgel ismeretlen lehetőségeket takar még a kutatók számára a zárt végrendeletek feltárása és feldolgozása. Mind Pesten, mind Budán fennmaradt néhány doboznyi olyan végrendelet is, amelyeket végül is nem hirdettek ki. Ennek oka lehetett, hogy a testáló a várostól távol és ismeretlenül halt meg, esetleg vagyontalanul távozott el, emellett előfordulhatott, hogy örökösei előtte haltak el, de az is, hogy miután maga nyújtott be új végrendeletet, a régit nem vette vissza. Pontos feltárás tisztázhatja, bővítheti is ezeket a lehetőségeket, és néhány esetben, a végakarat módosítása révén, a mentalitásnak újabb jelei válnak megfogalmazhatóvá. A hagyatéki irategyütteseknek számos, gyakran változó melléklete volt, amelyek adatainak jelentős része a leltárakba is bekerült, így például az adóslevél és a kötelezvény. Az ettől eltérőek (házassági szerződés, birtokívek, osztálylevelek stb.) pedig általában jogbiztosító szerepet töltöttek be. Pesten és Budán is igen gyakran fordult elő, hogy csak a végrendeletileg örökített vagy a végrendelet terhére természetben átvett tárgyakról készítettek osztálylevelet, a tényleges osztályt azonban a hagyatéki leltár végső részeként, összegszerűen rögzítették. A tanács csak kisebb vitás ügyekben intézkedett, szerepe a már említett jogbiztosításon túl a becslésre és a becsült értékek elosztására korlátozódott. Az ezeknél bonyolultabb ügyek azonban - amikor már nemcsak az értékek, hanem a jogosultságok és a törvényszerűség is megkérdőjelezhetők voltak - a bíróság elé tartoztak. 72
