Gajáry István: Esettanulmányok a főváros 18-20. századi történetéhez - Várostörténeti Tanulmányok 13. (Budapest, 2013)
Óbuda lakosságának rétegződései a 18. század végén
bi a régi, elsőként újratelepült város, míg utóbbi az utolsó, harmadik betelepítés során érkezett, és már csak kültelki ingatlan parcellázása során lakóhelyhez jutott telepesek házaiból állt, így ez utóbbiak kivétel nélkül egyúttal házas zsellérek is voltak. Az összehasonlítások során azt tapasztaljuk, hogy a 203 jövedelemadót fizető lakos jelentős része pontosan erre a nyugati területre, a házas zsellérek régiójába koncentrálódott. Az iparosokra vonatkozóan klasszifikáció nem maradt fenn, ugyanakkor az összeírás nem tartalmaz foglalkozási adatokat, és ezek más forrásokból történt azonosítása mindössze 26%-ban sikerült. Ha összevetjük a Függelék 1. és 2. táblázatának eltérő időszakokra vonatkozó és különböző forrásokra támaszkodó adatsorait, nem csak az tűnik szembe, hogy az összeírások készítői milyen adatokat hagytak figyelmen kívül vagy kezeltek egyenetlenül, hanem például a jogállás kérdésének egybemosódása is. Az Endrei Walter által közölt bécsi kamarai összeírásban csak a mesterek, az önálló iparüzők szerepelnek, ugyanakkor Gál Éva 1770-ből származó adatsorban igen részletes bontásban közölte az iparosok számát nemcsak egyéni, de céhes jogállás szerint is. Az adatsorok összehasonlítása alapján elmondható, hogy a település iparosainak foglalkozási szerkezete az 1770-es évekre többé-kevésbé állandósult, és a helyi szükségletek közvetlen kielégítésén túl, esetlegesen is igen változóan jelentek meg a speciális,7 illetve luxusiparok (szobrász, könyvkötő, képfestő) kézművesei. A foglalkoztatási arányok miatt fontos szem előtt tartani, hogy ilyen hiányos, következetlenségekkel teli adatsorok esetén sokszor, sok forrásban egybemosódnak a jogállások is, tehát a szakma feltűntetése nem feltétlenül takar mesterembert, és hogy az egyik vagy a másik szakma más-más legényszámmal dolgozik: az egy kőművesnél alkalmazásban állt 15-20 legény - közülük kiemelve gyakorlottabb, de mesterjogot privilégiumi korlátozás miatt nem szerzett pallérral - egyidejűleg több építkezésben is érdekelt volt, míg a molnár, a serfőző fizikailag is korlátozott területen tevékenykedve csak kevesebb legényt foglalkoztathatott. így az az adat, hogy az élelmiszeriparban dolgozott a mestereknek átlagosan hozzávetőlegesen 15%-a, a ruházati iparban 28,3%-a, míg az építőiparban alig 3%-a, nem összehasonlítható adatok.8 7 A halotti anyakönyvben szereplő egyetlen „lőpormalom-mester” nyilvánvalóan katonai foglalkozás volt. Más, nem helyi igazgatási körbe tartozó foglalkozási adat mindeddig nem került elő. 8 A település foglalkozási rétegződése szempontjából az sem mellékes, hogy - egyelőre - ismeretlen alkalmazotti létszámmal katonai konfekcióüzem is működött a városban. 178
