Gajáry István: Esettanulmányok a főváros 18-20. századi történetéhez - Várostörténeti Tanulmányok 13. (Budapest, 2013)

Óbuda keresztény népessége és társadalma a 18. század végén, 1786–1789. Esettanulmány

utóbbi esetben a 35 halotti anyakönyvi bejegyzésből mindössze 11 érintette a felnőtt lakosságot, és 14 az 1 éven aluliakat.

A ciklikusság igen élesen mutatható ki a korcsoportok szerinti vizsgálatnál. A találomra kiválasztott 1788. év adatai (6. táblázat) egyértelműen rámutatnak arra, hogy a 16 évnél idősebbek több mint 'A-a a késő őszi és a kora téli hónapokban, tehát október eleje és december vége között halt meg, míg a csecsemőknél kimutatható egy téli (január-februári) és ez őszi (szeptember-novemberi) csúcs, amely az 1-7 év közötti életkorú gyermekeknél már erősen leszűkült időben és számban egyaránt.

Ha megvizsgáljuk a megadott halálokot, igen kevés használható információra támaszkodhatunk. Ez a falusi anyakönyveket illetően általánosan elterjedt probléma, hiszen már a halál beálltát, így okát sem orvos állapította meg. A himlő, a sárgaság és egynéhány más, pontosabban meghatározható betegség kivételével viszonylag kevés az olyan, amely a nem orvostörténész kutató számára sokat mondana.15 A gyermekbetegségek közül szinte valamennyi előfordult, de természetesen a leggyakoribb még mindig - akárcsak a század elején - a himlő és a hagymáz volt, de azokhoz hasonló, 20-20% körüli aránnyal fordult elő a „gangrena” és a „convulsiones” is, míg az összes többi bejegyzés („astrophia”, „tumor”, „febres putrida”, „catarrus” stb.) együttesen tette ki a maradék Vs részt. Két esetben a bába keresztelte meg a gyermeket születésekor, halála előtt.16

Közelebbről megvizsgálva az 1788-ban 16 évesnél idősebbként elhunyt 82 főt, azaz az összes halott 'A-át, talán nem is igazán meglepő eredményre jutunk: a felnőttek túlnyomó része „febres calidus”, „gangrena”, „hectica”, vagy egyéb lázas betegségben hunyt el, bár előfordult tüdő- és bélgyulladás, epilepszia is, valamint néhány, különböző kifejezésekkel meghatározott szerencsétlenség. Ezek után a 64, illetve 80 évesen aggkórságban elhunytak esetében két „egyértelmű” halálokról beszélhetünk. Amit még fontos megjegyezni, az a körülmény, hogy a betegségek, illetve halálokok között életkori sajátosságot - az aggkórság kivételével - nem sikerült kimutatni, de az egyik ilyen eset egy 64 éves férfi volt, míg

15 A régi betegségekről külön fejezetet írt Pásztor 1935. 118-131. p.

16 Sokat elárul a helybeli viszonyokról, hogy Pásztor hivatkozott művében sokkal differenciáltabban és pontosabban meg tudta határozni a halálokokat, és nála a „convulsiones” nem szerepel kiemelt gyerekhalál-okként, míg a század elejéhez képest a hectica arányszáma megduplázódott, a himlő pedig megháromszorozódott. Utóbbi lehetett járvány is, de ennek eldöntéséhez nagyobb időszakú mintavételre lett volna szükség. Ugyanakkor - és ez is kevéssé hihető adat - tüdőbetegséget mindössze négyet sikerült azonosítani az évek során a gyerekek körében, és a hastífuszt is felnőtteknél jegyezték be három ízben. A megoldásban nem sokat segít a modern, statisztikai célú összeírás sem. Ld. Halálok 1942.

152