Kubinyi András: Tanulmányok Budapest középkori történetéről II. - Várostörténeti tanulmányok 11/2. (Budapest, 2009)
Társadalmi csoportok a középkori Budán - A budai német patriciátus társadalmi helyzete családi összeköttetései tükrében a 13. századtól a 15. század második feléig
508 Társadalmi csoportok a középkori Budán a középpolgárságra támaszkodva kísérelte meg elérni céljait. Előfordult azonban az is, hogy a „régi családok” tagjai közül is voltak, akik támogatták ezeket a mozgalmakat.393 Budán, úgy látszik, a patriciátus nagyobb veszélynek érezte a gazdag — és többnyire idegen - kereskedőket, mint a középpolgárság vezetőit, és ez utóbbiakra támaszkodva, velük a tanácsot kibővítve, kormányozta a várost. Hogy azonban ebben az esetben csak a három legelőkelőbb budai patríciuscsaládnak (Kunc, Ulving és Loránd ispánok leszármazottainak), akik évtizedeken át monopolizálták a bírói szék betöltését, akcióját vagy a régi patriciátus többségének védekezését kell-e látnunk, nem tudjuk. Mind a kettő mellett szólnak érvek. Azt sem tudjuk, akár a század végétől egyre nagyobb számban a tanácsbeli családok között feltűnő Nümberg-frankfÖldi érdekeltségű távolsági kereskedőcsaládokat, akár a középpolgári eredetű esküdteket nézzük, hogy ezek hogyan jutottak a tanácsba. Hiszen az ő esetükben is elképzelhető a beházasodás, nem kell feltétlenül gazdasági (az előző) vagy politikai (az utóbbi esetben) indokra gondolnunk. Egy mindenesetre tény. A 14-15. század fordulójára a budai német vezető réteg átalakult. Zöme külföldi érdekeltségű távolsági kereskedőkből állott, akik általában nem törekedtek magyar nemességre, birtokszerzésre, magyarokkal való házasságkötésre. Egy részük a régi patriciátushoz tartozott, amelynek másik fele azonban a „polgári ellenzéket” támogatta. Az 1402/03-as budai mozgalmat éppúgy nem követte véres megtorlás, mint az 1347/48-as nürnbergit.394 Ahogy azt a mozgalmat is támogatta a patriciátus egy része, úgy ezt is. Palotai Lorándfi László példája legalábbis ezt támasztja alá. Ennek ellenére Rauczan Péter tanácsa magát tartotta a régi tanácsnak. Úgy látszik tehát, hogy az eredeti német patriciátus a század végére kicserélődött: részben talán beházasodás, részben a tönkrement családok előjogokat biztosító ingatlanainak felvásárlása útján. (Ilyen előjog kapcsolódott az Ulving-házhoz.) Mindenesetre származásuktól függetlenül az újonnan beköltözött családok ugyanazokat az előjogokat élvezték, mint a régiek, akik közül egyesek (Nadler) amúgy is csatlakoztak hozzájuk. A városi osztályharc tehát természetesen elsősorban ellenük irányult, nem pedig a hatalomból és a vagyonból fokozatosan kiszoruló, az új időkhöz alkalmazkodni nem tudó, feudalizálódó régi családok ellen. A mozgalom hivatott vezetői a középpolgárság felső, patríciusi szintet elérő, gazdag kézműves rétegéből kerültek ki, akik azonban élvezték a feudalizálódó patriciátus maradékának támogatását is. 1403-ban a középpolgári ellenzék az 1402-ben elnyert eredményein (sőt annak is csak egy részén) kívül semmit sem vesztett, a mozgalom leverésének egyetlen igazi vesztese - néhány polgári vezető személyén kívül - a régi patriciátus feudalizálódó maradéka volt, amely végleg elvesztette helyét a tanácsban, sőt a városból is kiszorult. Ezeket előrebocsátva a budai patriciátus fejlődésének képét mai ismereteink alapján a következőképp lehet a legvalószínűbben vázolni. A városalapító patriciátust különböző előjogok illették meg Budán, amelyek között a tanácstagság volt az egyik legjelentősebb. A patriciátusba elsősorban örökösödési úton lehetett bekerülni, mégpedig úgy, hogy a házasság is nyújtott erre jogcímet. A 14. század második felében egyrészt a tanácsba bejut a középpolgárság felső rétegének néhány képviselője, másrészt a régi, ispáni típusú patriciátus - a jelek szerint éles ffakcokról (Bürgerkämpfe) beszélni, arra marxista részről CZOK 1960. 157. p. skk. mutatott rá. Vö. még MaSCHKE 1959. 297. p. 393 Vö. Czok 1960. 159. p. Pl. a nürnbergi 1348/49-es mozgalom idején a miniszteriális patríciusi eredetű (Hirschmann 1950. 272-281. p.; Hofmann 1966. 66., 72. p.) Weigel családból Hans Weigel. (Hirschmann 1950. 274. p.); Id. még Stromer 1970. 300. p. 394 Hofmann 1966. 71. p.
