Kubinyi András: Tanulmányok Budapest középkori történetéről I. - Várostörténeti tanulmányok 11/1. (Budapest, 2009)
A királyi székhely és a főváros - A budai vár udvarbírói hivatala (1458–1541). Kísérlet az országos és a királyi jövedelmek szétválasztására
254 A királyi székhely és a főváros most már állandó jellegűen - a visegrádi-dömösi uradalmakat is a provizoratushoz csatolja Mátyás,"1 talán már azért, mert ebben az időben kezd kiéleződni a trónutódlás problémája, és ez szükségessé teszi Buda és a környező királyi uradalmak központosított megszervezését Corvin János javára. A debreceni Hunyadi-uradalomnak a budai vártartománnyal való egyesítése már bizonyosan ezt a célt szolgálta. Lassan a köztudatban is elterjedt az, hogy a királyi uradalmak legfőbb jószágkormányzója a budavári provizor. Természetes tehát, hogy a rendek 1518-19-ben ide akarták kapcsolni a visszaszerzendő királyi javakat. Ez - a részben 1458 óta fennálló — területi kiterjedésében hol kisebb, hogy nagyobb központosított birtokszervezet lényegében mindig a királyi konyha (és a királyi várak személyzete) ellátását volt hivatva szolgálni, azonban területi kiterjedésének nagysága révén komoly befolyást biztosított vezetőjének, a provizornak. A provizoratusi javak felhasználásában a gyakorlatot a törvény is szentesítette, és ezért az udvarbíróságot a királyi magánbirtokok (azaz amelyek jövedelmével szabadon diszponálhatott) kormányzó hivatalának tekintették, és így nem véletlen, hogy 1559. augusztus 15-én egy kamarai utasítás Gyula környékén három birtokot Magyarország koronájához és „ad provisoratum arcis Budensis” tartozónak nevez."2 A budai provizoratus gazdasági jelentősége Joggal gondolhatjuk, hogy ilyen hatalmas birtoktestek felett rendelkezve, a budai udvarbírói hivatal pénztára jelentős bevételeket könyvelt el. Feltehetően fedezték az uradalmak természetbeni jövedelmei, vagy az onnan beszedett pénzjáradékért vásárolt áruk a királyi konyha ellátását, azaz az udvarbíró elsőszámú kötelezettségét. Az adataink azonban ilyen feltételezésekkel szemben óvatosságra intenek. Mind a három fennmaradt királyi kincstartói számadáskönyvben naponta vagy hetente állandóan visszatérő tétel a kincstartó által a sáfárnak élelmezésre vagy borvásárlásra, az allovászmesternek pedig a királyi istálló számára takarmányvásárlásra folyósított összeg."3 Nemcsak a számadáskönyvek, hanem egy kb. 1523—24-ből származó kincstári költségvetés is ezt támasztja alá: a király konyhájának ellátására - az esetleges vendégeskedéseket nem számítva-napi 25 Ft-ot, azaz évi 9125 Ft-ot irányoz elő a kincstár. Ugyanakkor a király számára 832 Ft-ot, az udvartartás számára 6000 Ft-ot vettek be borvásárlás céljaira a számadáskönyvbe. Zabvásárlásra a király és az udvari személyzet lovai részére 2600 Ft-ot, lámpákra, gyertyákra 326 Ft-ot irányoztak elő. A királyi udvarnokon évi fizetése 56 624 Ft, míg a szakácsok, lovászok, kocsisok és egyéb szolgáké 4436 Ft. (Összehasonlítási alapot adhat az előirányzatnak a végvárakra vonatkozó szakasza: mindössze 87 077 Ft-ot vettek be a költségvetésbe. Igaz, ez az összeg nem tartalmazza a szintén katonaállításra kötelezett vajda, bánok és temesi ispán fizetését.)"4 Mire szolgált akkor az udvarbírói pénztár, ha a számadások és az előirányzat szerint egybehangzóan a kincstár fedezi a királyi udvartartás és konyha költségeit, annak ellenére, hogy a bácsi törvények szerint a kincstár csak abban az esetben volt köteles 111 112 113 114 111 Először csak hivatali perszonálunióként, de 1481 -tői állandóan. Ld. 69-73 j. 112 MÓL Pozsonyi kamarai lt. Benignae resolutiones. [MOL E 21 Magyar Kamara Levéltára.] 113 1494/95: Soltész 1905. 72., 75-76., 80-81. p. (A borszükséglet egy részét ekkor a bérelt szerémi és budai tizedek fedezték.) 1525: FraknÓi 1877b. passim. 1526: Engel 1809. 187-236. passim. 114 SCHEDIUS 1803. 102-103. p.
