Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Kézművesek Pest-Budán és környékén
A terület, amelyet vizsgáltunk, a Duna jobb partján, a főváros mellett elterülő régi pilisi járás volt.1 Feldolgozásukba csak olyan helységeket vontuk be, ahol az állami adó- és népesség összeírások teljes skálája mellett (dicalis, taxális, cigány, zsidó és török alattvalók összeírásai) egyidejűleg földesúri adójegyzékek, számadások is rendelkezésre álltak. E követelmények következtében a járás 1770-ben létező 32, a Duna jobb partján fekvő faluja közül csak 14, valamint a 4 mezőváros (Visegrád, Óbuda, Szentendre és Zsámbék) iparosainak vizsgálatára nyílt mód. Nem végeztünk teljes körű elemzést, csak öt kérdéssel kívántunk röviden, tézisszerűen foglalkozni: 1. Milyen típusaik vannak a falusi iparosoknak, és ezek hogyan jelentkeznek a forrásokban? 2. Mekkora a létszámuk, és milyen a szakmai-ágazati struktúrájuk? 3. Milyen mértékű a céhbe szervezettségük? 4. Hogyan viszonylik az iparosok aránya a falu össznépességéhez? 5. Milyen eltérések tapasztalhatók a falvak és mezővárosok, illetve az egyes emokulturális csoportok kézműipari szerkezete, ipari tevékenységben való részvétele között? 1. A forrásokból a falusi iparos hat típusa bontható ki: az ipart kiegészítő tevékenységként űző háziiparos és specialista, az ipari és mezőgazdasági foglalkozás között periodikusan ingadozó parasztiparos és bedolgozó, valamint a főfoglalkozású bériparos és önálló kézműves. Ez utóbbi kettő még további altípusokra osztható: a bériparosok lehetnek alkalmi megrendelésből élők (ezek gyakran faluról falura vándorolnak) és uradalmi vagy községi alkalmazottak. Az önálló kézművesek között ugyancsak találkozunk saját nyersanyagukat megrendelésre feldolgozókkal, valamint készletre termelő, boltban, illetve vásáron árulókkal. Az alkalmanként dolgozó specialista (falrakó, tetőverő, barkácsoló stb.) gyakorlatilag soha nem jelenik meg egyetlen forrásban sem. Ugyanez mondható el a háziiparosról is. Egy-egy elszórt utalásból értesülünk csak létezésükről. A határperek során végzett kihallgatásokból tudjuk, hogy a terület komolyabb erdőségekkel rendelkező falvaiban sokan foglalkoztak időközönként szőlőkaró-faragással, keréktalpkészítéssel, az egyik helység 1762-es tűzkárjegyzéke pedig a 19 károsult német jobbágyparaszt és zsellér háztartásának elpusztult holmija között 6 ízben, azaz az esetek 32 százalékában nevez meg kerekes guzsalyt,2 annakjeiéül, hogy Buda környékén, a 18. század derekán az otthoni fonás is gyakran előfordulhatott. A parasztiparosok megragadása valamivel könnyebb. A két hegyi falu: Pilisszántó és Csobánka szén- és mészégetését több elbeszélő forrás is említi, mivel vagy a felhasznált fáért, vagy a mészégető kemencéért fizetni kellett a földesúrnak. A fennmaradt jegyzékek alapján az egyik helységben meg is becsülhetjük az arányokat: a 18. század közepén a háztartásfők kb. 20-25 százaléka foglalkozott a fenti két mesterséggel.3 Még jobb a helyzet a szeszfőzéssel. Mivel földesúri monopólium volt, a jobbágyok csak külön díjfizetés 1 Feldolgozásunk során az ebben az időben még a járáshoz tartozó Ráckevei- (Csepel-) sziget településeit figyelmen kívül hagytuk. 2 Pest megyei Levéltár (továbbiakban PML) CT m. 18., Törökbálint 1762. augusztus 11. 3 PML IV-31-C. 1752. No 26. Pilisszántó, Országos Levéltár (a továbbiakban MOL) P 707. Zichy Cs. lt. 224. cs. f. 521.(1733 Pilisszántó.)
