Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)

Család, élet, társadalom a 18-20. században

ség aránya 1880-ban 6 százalék körüli, addig 1910-ben 8,7, 1941-ben pedig már meghaladja a 10 százalékot. Mindezt az emberek számára lefordítva, adataink azt mutatják, hogy az 1880-as és 1930-as évek között az egyéb lakott helyen összeírtak 10 ezerről 40-50 ezerre nőttek, az intézeti háztartásokban élők pedig 12 ezerről 86 ezerre. Összességében elmondhatjuk, hogy a tulajdon és a lakás, melyek a magyar városokban évszázadokra visszamenőleg sem tekinthetők egymást teljesen fedő fogalmaknak, a két világháború közötti időszakban Budapesten szinte teljesen szétváltak egymástól, és a leggyakoribb lakótípussá a főbérlő vált. Ez azonban nem jelentette egyúttal azt, hogy az egy lakásban együtt élő kis népességcsoportok belső viszonyai teljesen leegyszerűsödtek. Adataink szerint a nyílt piaci hatásoknak kitett lakosság - különösen az első világháború előtti időszakban - rendkívül mobil volt, gyakran változtatott lakóhelyet. A bérlők folyamatosan egyensúlyozni igyekeztek a lakás minősége, a munkahely elérhetősége és a lakbér nagysága között. Nyilván - mindenekelőtt a lakbér emelésére törekedve - hasonló szándékok vezették a háztulajdonosokat is, akik a lakbéremelésekkel és a nem fizetők kilakoltatásával gyakorta tevőlegesen is „segítették" a bérlakók „cirkulációját". A lakások közötti mozgás csak a két világháború közötti időszakban csökkent, mivel a fővárosi hatóságok az első világháborútól a lakbéremeléseket és a kilakoltatásokat változó szigorúsággal ugyan, de korlátok közé szorították.64 A budapesti háztartások A „polgári család", és a háztartások szerkezete A 19-20. századi budapesti háztartások vizsgálata számos nehézséget gördít a kutató elé. A múlt század utolsó harmadára vonatkozóan például nemhogy a háztartások szerkezeti elemzését bajos elvégezni, de még hozzávetőleges számuk megállapítása is nehézségekbe ütközik. A magyarországi háztartások hagyományos szerveződési formáját, a „közös kenyéren", de nem feltétlenül egy lakásban élő famíliát a magyarországi hivatalszervezetre - s ezen belül a statisztikára - hosszabb ideig hatást gyakorló osztrák szakemberek ekkor már nem használták, így az 1850 és 1870 közötti népszámlálások Budapesten is a lakófelek szerint írták össze a népességet.65 Ez

tulajdonképpen a háztartás modemebb, szűkebb, csak az egy lakásban együtt élőket magában foglaló megfogalmazása volt. Bár ez a fogalom a magyarországi hagyományos falusi társadalomra annak bonyolultabb rokoni viszonyai, eltérő település- és munkaszervezete miatt sok helyütt még nem illett, a városokra azonban - különösen Budapestre - a lakófél fogalma, ahol a bérlő, illetve tulajdonos, a háztartásfő és a családfő általában szinonimák voltak, jól alkalmazható. Ezeken a településeken a háztartások többségükben már a hagyományos viszo-64 Szabad lakbérgazdálkodás lényegében csak 1926 és 1940 között állt fenn, a lakbéremeléseknek, illetve a kilakoltatásoknak azonban ekkor is eleget kellett tenniük bizonyos formai követelményeknek. 65 Lakófélen (Wohnpartei) az egy lakásban lakók együttesét értették, viszont a magyarországi falusi együtt élő csoportnakjobban megfelelt a közös kenyéren élő „família" fogalma. Számos esetben ugyanis a falusi háztartás több családból állt, és előfordult, hogy ezek a „részegységek" külön szobában, sőt esetenként ugyanabban az udvarban, de különálló házrészben vagy kunyhóban éltek. Bár valamennyien egy egységet alkottak, ezeket az 1850-es évek népszámlálásai külön lakófeleknek tekintették, és külön vették számba. így ugyanazon közösségben látszólag nőhetett a háztartások száma, és csökkenhetett átlagos nagyságuk, miközben nem biztos, hogy a közösség együttélési normáiban és szerkezetében bármi is változott volna.