Faragó Tamás: A múlt és a számok. Pest Buda és környéke népessége és társadalma a 18-20. században - Várostörténeti tanulmányok 10. (Budapest, 2008)
Család, élet, társadalom a 18-20. században
bevezették, a külön vízöblítéses WC-vel rendelkező lakások aránya mindössze valamivel több mint egyharmad, a fürdőszobás lakásoké pedig még ennél is kisebb, nem egészen 17 százalék. Másképpen fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a tisztálkodási kultúra, valamint a helyiségek funkcionális elkülönülése csak a harmincas évektől ért el olyan szintet, hogy legalább a lakosság egy része saját külön WC-hez, illetve fürdőszobához juthasson.49 Feltételezzük, hogy e téren nem pusztán anyagi kérdésről volt szó, hanem az igényekről is. A lakások mfrastrukturális színvonala (11. táblázat) viszont a funkcionális tagolódásnál lényegesen gyorsabban fejlődött. A vezetékes vízzel való ellátottság, mint említettük, már az első világháború előtt elérte a kétharmados arányt, 194l-re pedig 86 százalékra emelkedett, a villanyáram-ellátás növekedése pedig még ennél is gyorsabb ütemű volt. 1910-ben a villanyvilágítás még ritkaságszámba ment, egy generációval később viszont szinte már általánossá vált.50 Lassúbb, de egyenletesebb fejlődést mutatott a gázvezeték-hálózat terjedése, bár az adatok alapján úgy tűnik, hogy a két világháború között nem mindig tudott lépést tartani a házépítés felgyorsult ütemével. Végül is összességében azt mondhatjuk, hogy infrastmktúráját tekintve a második világháború időszakára Budapest lakásainak fele teljesen, másik fele részlegesen modernizálódott. A vízvezetékkel és vülanyárammal való ellátottság gyakorlatilag teljeskörűvé vált, a lakásoknak közel felébe bevezették a gázt, minden hatodik lakás telefonos, ugyancsak közel 50 százalék fürdőszobás volt, kétharmada pedig saját vízöblítéses WC-vel rendelkezett (10-11. táblázat). Természetesen a már többször említett regionális különbségek e téren is megmutatkoztak. A részletes adatok szerint a pesti belváros lakásainak iru^astrukturális felszereltsége volt a legjobb, már 1930-ban elérte, sőt sok tekintetben meg is haladta az 1941. évi fővárosi átlagot, míg a külterületek ennél lényegesen elmaradottabbak. Buda és a pesti belváros Nagykörúton kívül eső része ezúttal is átmeneti helyet foglalt el (12-13. táblázat). Érdekes, hogy a területi eltéréseknek határozott rangsoruk volt, legkisebb a különbség a mellékhelyiségekkel (konyha, éléskamra, külön WC, fürdőszoba) való ellátottság terén, már erősebb a víz-, villany és gázellátottságban, a legnagyobb pedig azokon a területeken, ahol a lehetőségek mellett minden bizonnyal a lakónépesség szokásai is befolyásolták a háztartások életmódját. Míg 1930-ban összességében a lakások kevesebb, mint ötödénél maradt meg a hagyományos világítás, addig a fűtés csak körülbelül fele részben, a főzés pedig csak harmadrészben korszerűsödött. Biztos, hogy itt nemcsak pénzügyi problémákkal, hanem megrögzött szokásokkal is számolnunk kell, melyek őrizték a vaskályhát, és részben fenntartották a takaréktűzhelyt, a villannyal, gázzal ellátott lakásokban is. A területi különbségek is élesebbek voltak e téren. Míg például a külterületek lakosságának körülbelül harmada hagyományos világítás (petróleumlámpa, esetenként gyertya) mellett ült esténként, kétharmaduk vaskályhával fűtött, és több mint 80 százalékuk takaréktűzhelyen (Sparherd) főzte meg vacsoráját, addig a Belvárosban már mindenki villannyal (ritkábban gázzal) világított, a vaskályhák aránya 30 százalékra süllyedt, s a háztartásoknak valamivel több, mint a fele gázzal (néhányuk villannyal) volt felszerelve. Éppen a város társadalmi topográfiai jellegzetességei miatt a területi különbségek nem mindig választhatók el élesen a társadalmiaktól. A szegényebb néprétegek aránya ugyanis a külvárosokban lényegesen na-49 Fürdőszobás lakások 1943. 50 A villamos áram 1943.
