Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
A csak iparűzésből élő kézművesek alacsony aránya elgondolkoztató, bár nem meglepő, hiszen az iparűzés és az őstermelés párosulása e korban nemcsak mezővárosainkban, de a legtöbb szabad királyi városban is megszokott jelenség. Hogy az iparosok idejét milyen mértékben foglalta le a mezőgazdasági munka, illetve milyen arányban müveitették földjüket napszámosokkal és cselédekkel, erre vonatkozóan nem rendelkezünk adatokkal.32 Kétségtelen, hogy a csak iparűzéssel foglalkozó mesteremberek jobban tökéletesíthették mesterségbeli tudásukat, és több terméket állíthattak elő, de a kézműipar keretein belül az iparfejlődést ez nem befolyásolta döntő módon, hiszen a 18. század végén a kézműipar termékei akkor sem lehettek volna elegendők az ország szükségleteinek ellátására, s nem kelhettek volna versenyre a tömegesen beáramló gyári termékekkel, ha az iparüzők többen lettek volna, vagy egész idejüket mesterségükre fordítják. Az önellátás biztosítása, s feltehetően nem utolsósorban a belföldi piacon keresett mezőgazdasági termékek eladható feleslegének termelése nagyobb hasznot hozott, a mezőgazdasági ingatlanok birtoklása pedig biztosabb befektetésnek tűnt, s kétségtelenül nagyobb társadalmi tekintélyt kölcsönzött a kézműveseknek, mint a pusztán iparűzésből vagy kereskedelemből húzott maximális jövedelmük. Nyilván ezzel magyarázható a legnagyobb forgalmú városok iparűzöinek kötődése a mezőgazdasághoz, s ezt bizonyítják a Baranya megyei 1785. évi összeírás adatai is, amelyekből kitűnik, hogy míg a falusi iparosoknak 44%-a élt csak az iparából, a mezővárosokban arányuk jóval kisebb, mindössze 35% volt. Ez a jelenség aligha magyarázható az önellátás szükségességével, különösen olyan nagy forgalmú helyeken, mint például Mohács és Tolna, hanem inkább arra utal, hogy mint a korábbi időkben is, az iparűzők továbbra is fokozottan igyekeztek bekapcsolódni az árutermelésnek Magyarországon a legbiztosabb piacot kínáló, legjövedelmezőbb ágába, a mezőgazdasági árutermelésbe. S mindez arra int, hogy helytelen az iparfejlődés és városiasság megítélésében túlzott jelentőséget tulajdonítani a kézművesek őstermelésének vagy a mezőgazdasági termeléstől való elszakadásának. A Kaposváron űzött mesterségek száma az iparfejlődésnek kezdetlegesebb stádiumára jellemző, bár a 33 mesterség a közepes jelentőségű mezővárosok körébe sorolja. A városban előállított iparcikkek sokfélesége azonban így is elegendő lehetett ahhoz, hogy mind a helyi lakosság, mind az uradalom népének mindennapi szükségleteit kielégítse, mind arra, hogy az iparosokban erősen szűkölködő megye falvait tág körzetben el tudja látni. A korabeli forrásokból mégis úgy tűnik, hogy Kaposvár, évi négy vására ellenére, nem tudott egy nagyobb körzet eladó- és vásárlóközpontjává, emporiumává emelkedni. Vásárai nem lehettek jelentős forgalmúak, mert a korabeli geográfusok és statisztikusok, akik leírásaikban sohasem mulasztják el felhívni a figyelmet a népesebb városokra, Kaposvár vásárait nem tartják említésre méltónak. Korabinszky33 Kaposvár leírásában csak az 1778-ban elkészült megyeházáról és a jelentős dohánytermelésről emlékezik meg. Vályi András az 1790-es években szintén a megyeházát tartja említésre méltónak, majd így folytatja: „Az uraságnak nagy élésháza van itten, határja három nyomásbeli, őszit és tavaszit középszerűen termeli, szőlője jó bort terem, piatza Kanizsán." Ugyanakkor Szigetvár népes vásárait megemlíti, s Kanizsáról megjegyzi: „...vásárjai hasznosak és elég népesek, s e vidéken a leghíresebbek..."34 32 Az 1773. évi lélekösszeírás szerint a városban 229 íélnőtt és 46 kiskorú (15 éven aluli) szolga és szolgálólány élt, számuk az összlakosság 12,3%-át tette ki. Arra vonatkozóan, hogy kiknek az alkalmazásában voltak, s alapvetően milyen munkát végeztek, nincsenek adataink. SML CA. 1773. 33 KORABINSZKY 1786. 279. p. 34 VÁLYI 1796-1799. II. 285. p.; III. 409. p.; II. 275. p.
