Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
egyforma gyors ütemben növekvő Pest kivétel. Csupán két városnál figyelhető meg nagyobb arányú népességszaporulat a második periódusban: Szatmárnémetinél és a 18. század folyamán erősen hanyatló, majd a 19. század első évtizedeiben növekvő népességű Komáromnál. Tehát Fehérvár népességének lassuló arányú növekedése nem specifikus, hanem a szabad királyi városok többségére jellemző tendencia volt, s e lelassulás nem jelentett hanyatlást, hiszen a város mind a lakosság számát, mind annak növekedési arányát tekintve megőrizte az élvonalban elfoglalt helyét. Ha csak a szabad királyi városok népességszámának alakulását vesszük figyelembe, arra a következtetésre juthatunk, hogy a városi népesség számának növekedése a 18-19. század fordulóján lelassul, a városfejlődés megtorpan. Pedig e tendencia csak a városok egy csoportjára, a szabad királyi városokra jellemző, s e folyamatot új, dinamikusabban fejlődő városok kialakulása kíséri. A szabad királyi városok a városi funkciókat betöltő településeknek csak egy részét alkották. A városi központi szerepkörök betöltésében mind a belső árucsere, mind a külkereskedelem területén, de igazgatási és kulturális vonatkozásban is mind nagyobb szerep jutott a jogilag városnak nem minősített püspöki és mezővárosoknak. Ha nemcsak a jogi városokat, hanem a városi szerepköröket betöltő egyéb településeket együttesen vizsgáljuk, kitűnik, hogy a magyarországi városokat ezekben az évtizedekben nem a hanyatlás vagy a stagnálás, hanem a városhálózat újjáalakulása, a tényleges rangsor megváltozása, azaz fejlődés jellemzi. Ha csak a Fehérvárral nagyjából azonos népességű, tehát a 10 000 főnyi lakosságot meghaladó településeket - szabad királyi városokat, püspöki városokat és mezővárosokat - vesszük figyelembe, amelyek száma 1787-ben 18 volt, Fehérvár népességét tekintve a 16. helyen állott. 1828-ban már 43 ilyen népességű település volt az országban, s Fehérvár all. helyet foglalta el. 1787-ben a püspöki és mezővárosok közül Eger, Kecskemét, Miskolc és Hódmezővásárhely, 1828-ban már csak ez utóbbi három előzte meg. A mezővárosok népességének szaporulata gyorsabb ütemű volt, mint a szabad királyi városoké: a növekedés arányát tekintve Fehérvár 1828-ban a 10 000-nél nagyobb lakosságú települések között a 16. helyen állt, azaz valahol középtájon. A szabad királyi városok közül a kereskedelmi központok - Pest és Kassa - mellett Újvidék, Szeged, Szatmárnémeti, azaz az agrárjellegű városok előzték meg. A mezővárosi fejlődés hajtóereje általában a mezőgazdasági árutermelés és az azzal párosuló gabona-, bor- és állatkereskedelem volt. E téren Fehérvár aligha versenyezhetett velük, annak ellenére, hogy a lakosság jelentős része itt is foglalkozott őstermeléssel. A gabonatermelés azonban jelentős felesleget nem produkálhatott, hiszen az 1770-1780-as évek adatai szerint a termés a lakosság szükségleteinek csak egynegyedét, egyharmadát fedezte." A vásárokon eladásra kínált gabona és élelmiszer nagy részét maguk a fehérváriak élhették fel: a kínálat valószínűleg nem is volt olyan nagyméretű; hiszen mind az 1828. évi országos összeírásból, mind Fényes Elek egykorú leírásából ismeretes, hogy Fejér megye Dunához közel eső községei termésüket a Dunán szállították a fővárosba. A mezőgazdaság másik ága, a szőlőművelés jelentős volt ugyan, de feltehetően elsősorban szintén a belső fogyasztást szolgálta. A fehérvári bor nagyobb arányú keresletéről vagy forgalmáról legalábbis nem tudunk. Az állattenyésztés, a 18. század közepén erőteljesen fellendülőjuhtenyésztés sem vált jelentősebb hajtóerejévé a város fejlődésének. Az állattenyésztés szolgáltathatott volna ugyan nyersanyagot a bőr- és textiliparral foglalkozó nagyszámú kézművesnek, s a 18. század folyamán nyilván hozzá is járult ezeknek az iparoknak a fellendüléséhez, u KÁLLAY 1958. 62. p.
