Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)

Polgári pályák (sorsok)

számolók általában a távol levő anyának szóltak, de nem a szükség, hanem a társas élet örömei ösztönözték e kiruccanásokat, hiszen a nagyszámú cselédség nyilván gondoskodni tudott volna a család otthoni étkezéséről. A gyerekeket fiatalkoruktól kezdve szoktatták a nyilvános helyen való helyes viselkedéshez: így például Lipót 1888-ban hétéves Imre fiával (valamint testvérével, Károllyal és Ferdinánd sógorával) a Grand Hotelben ebédelt, ugyanaznap a Margitszigeten vacsoráztak. A következő napon Lipót sógornőjével a Márványmenyasszony étteremben vacsorázott. Elza szintén hétéves korában - miután Paulina kíséretében családi viziteket tett - a Hangliban uzsonnázott. Amikor a gyerekek felnőttek, rendszeresen jártak színház- vagy operaelőadás után vendéglőbe vacsorázni. így a gyerekek, s főleg a legtöbb levelet író Elza komoly szakértelmet tanúsított a budapesti vendéglők minősítésében. Feltehető, hogy a társas élet otthoni eseményeire - ebéd-, vacsorameghívások vagy más együttlétek - csak a háziasszony, az anya Budapesten tartózkodása idején került sor, ezért nincs nyomuk a levelezésben. így nem áll módunkban meghatározni azt a szélesebb társadalmi kört, amelyből barátaik, vendégeik toborzódtak. Az azonban kétségtelen, hogy a lányok - az anyai felügyelet alatt töltött fürdőhelyi társas életen kívül - Budapesten főleg a rokonokkal érintkeztek. A fiúk világa nyilván ennél jóval tágabb volt, erről azonban nemigen van adatunk. Mindenestre Béla tisztában volt a társadalmi kapcsolatok fontosságával, mert a frontról írott egyik levelében - mérleget vonva a háborús élet negatívumairól és pozitívumairól - az utóbbiak közül a tapasztalatszerzés mellett azt emelte ki, hogy mennyi fontos új ismeretséget kötött. A véletlenszerű, rendkívül töredékes adatok azt bizonyítják, hogy a Havel család tagjai -legalábbis az első világháborúig - élvezték a polgári életforma örömeit, életvitelüket annak normái vezérelték. Összegzés Nyilvánvaló, hogy egyetlen - mégoly népes - család története alapján nem lehet a régi polgárság mobilitási útjairól általános érvényű következtetéseket levonni. A fenti esettanulmány csupán felhívhatja a figyelmet arra, hogy - legalábbis a 19. század derekán - a polgárság e csoportjában az egyéni teljesítmény jóval nagyobb szerepet játszott, mint a későbbi évtizedekben, amikor a mobilitás intézményes csatornái több eredménnyel kecsegtettek. A Havel család történetének általános érvényét az is megkérdőjelezheti, hogy egy konjunkturális iparág, az építőipar nagyobb mobilitási lehetőségeket biztosított, mint számos hanyatlóban levő hagyományos szakma. Mégis, e korlátok ellenére is úgy vélem, hogy e család története is felhívja a figyelmet az egyéni életutak egyedi vizsgálatának fontosságára, valamint néhány megrögzült közhely felülvizsgálatára. így például korrekcióra szorul az a közkeletű megállapítás, hogy a régi kézműves polgárság túlnyomó többsége képtelen volt vállalkozóvá válni, a középosztályba emelkedni. Igaz, a kutatók elismerték, hogy kivételes ellenpéldák is akadnak, de azt nemigen vizsgálták, hogy milyen eszközökkel valósították meg társaik többségétől eltérő karrierjüket. Igaz, hogy a kiterjedt család tagjai közül a vállalkozói pályát egyedül Lipót (s bizonyos mértékig testvére, Károly) futotta be, de több családtagnak is sikerült kisebb anyagi jólétet biztosító, állami alkalmazásban álló mérnökként kiszakadni a régi kézműves polgárságból, „úriemberré", középosztályi státuszba emelkedni. A mobilitás intézményes csatornáinak - köztük az iskolázásnak - vizsgálata tehát nem pótolhatja az egyéni és családi pályák alaposabb kutatását.