Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
(az 1737. évieknél 3, az 1757. évieknél 21, az 1772. évieknél 14) családnál tudtuk konstatálni az ingatlan és a foglalkozás azonossága alapján. A lakóknál és a r így számban előforduló azonos családnevüeknél számos esetben a polgárkönyv22 győri szám izási adatai alapján sikerült a családi leszármazást megállapítanunk, de olyan elterjedt család eveknél, mint pl. Nagy, Kiss, Szabó, Horvát, Kovács stb., ahol gyakori volt a keresztnév az nossága is, a napszámos lakók esetében, ahol sem az ingatlan, sem a foglalkozás azonossága nem tette lehetővé az azonosítást, a polgárkönyv adatait sem tudtuk hasznosítani. Az ilyen kétss eset ?k száma az első generációban, tehát 20-25 éves periódusban kb. 5%-kal, a leányági leszármazás további 6-8%-kal23 gyarapíthatná a városban élő családok arányát. E számítás alapján az egyes időmetszetek között továbbra is az adózók között szereplő családok aránya kb. 60%-ra tehető, de e számítás megalapozottságát csak a győri adózók, vagy az adózókat híven reprezentáló mintában szereplők családi leszármazásának vizsgálata igazolhatná. így a továbbiakban a kontinuitásról nyert, feltehetően a valóságosnál kisebb stabilitást mutató adatokat kell alapul vennünk. A mobilitás a különböző foglalkozáscsoportokhoz tartozóknál különbözőképpen alakult (lásd a 7. táblázatot). A század végéig a legnagyobb stabilitást a nemesi családoknál tapasztaljuk, a századforduló idején azonban e rétegnél is erősen csökken a városban tovább élő családok száma. A kereskedőcsaládok folyamatossága hullámzó volt: az 1737. évieknek 58%-át találjuk meg az 1757-ben összeírtak között, az 1757. évieknek viszont csak 46%-a szerepel újra 1772-ben. Ez az arány valamivel kisebb, mint az összes adózók közül a városban továbbra is élők százaléka. Az 1772-ben összeírt kereskedőcsaládoknak viszont pontosan a fele szerepel újra 1800-ban, azaz 10%-kal több, mint az adózók átlaga. Az 1750-es évektől a fuvarosok és hajósok kontinuitása is erősen meghaladja a továbbra is a városban élő adófizetők arányát. Bár a vizsgált időmetszetek között eltelt periódusok nem azonos hosszúságúak, és így összehasonlításuk nehézkes, mégis úgy véljük, kitűnik, hogy a mobilitás aránya a század folyamán nagyjából azonosan alakult. Az 1757-1772 közötti nagyobb kontinuitási arányszám nyilván a periódus rövidségével magyarázható. Változás legfeljebb abban mutatkozik, hogy a század vége felé a „városias" foglalkozást űzők - iparosok, kereskedők, értelmiségiek, fuvarosok - stabilitása jóval nagyobb a többi rétegénél (47% 31%-kal szemben); ez azonban elsősorban a nemesi családok fokozatos eltűnésének következménye. A győri adózók személyi összetételének ilyen mértékű kicserélődése elég jelentős, de 18. századi viszonylatban csekély fluktuációról tanúskodik. Erről meggyőződhetünk, ha összevetjük a győri és a pesti adózók fluktuációjára vonatkozó adatokat. Míg Győrött az 1737/38-ban összeírt adózóknak 25%-a szerepel saját vagy leszármazottainak személyében az 1772/73. évi összeírásban, addig Pesten az 1735/36-ban összeírt adózóknak csak 14,8%-át találjuk meg újra a háztulajdonosok 1772. évi összeírásában.24 A pesti háztulajdonos családok kontinuitási arányszáma, minthogy a vizsgálat a családi leszármazás pontosabb ismeretében történt, pontosabb a győrieknél, a lakóké viszont jóval megbízhatatlanabb, mert Pesten a 18. század második feléből csak a háztulajdonosok összeírásai maradtak fenn, s így a lakók közül csak azokkal találkozhatunk újra, akik az eltelt időszakban házat szereztek maguknak. így tehát az adózó családok kontinuitása Pesten is valamivel nagyobb lehe-22 GySmL:l. Album neocivium. 23 Pesten a leányági örökösödés aránya a belvárosi háztulajdonosok között 7% körül mozgott. Lásd BÁCSKAI 1965/66. 169. p. 24 A pesti lakosság mobilitására vonatkozó adatokat lásd uo. 143-169. p.
