Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
Polgári pályák (sorsok)
is magyarázta. Sorsuk egyúttal a végzetes véletlenek szerepét is jól példázza: ígéretes karrierek akadtak el betegség vagy korai halál miatt. Az apai és anyai ághoz tartozó családtagok nevelésében és ennek következtében életútjukban azonban nagy különbség észlelhető. A naplóíró kevés szót ejt apai ági rokonságáról, csupán a legfontosabb életrajzi adatok közlésére szorítkozik. Nagyszüleiről - holott halálozásuk dátumából következően ismernie kellett őket - semmiféle személyes emlékkel nem szolgál, míg nem sokkal később elhalt anyai nagyszüleiről igen szeretetteljes hangon, személyes élményeket és emlékeket felelevenítve emlékezik meg. Apja szomorú sorsát is a szülők nem megfelelően szigorú, felületes nevelésének tulajdonítja, míg az anyai nagyszülők érdeméül tudja be gyermekeik sikerét, akik „...bár nem voltak különösebben művelt emberek, de józan eszükre hallgatva igyekeztek gyermekeiketjói nevelni, a lehetőségekhez képest megfelelő taníttatásban részesíteni... Emellett munkaszeretők és takarékosak voltak..." A nagyapa kőműveskeresete szerény volt ugyan, de józan takarékosságuknak köszönhetően egy szép, nagy kertes, földszintes házat birtokoltak a Józsefvárosban annak ellenére, hogy az 1838. évi árvízben mindenük elpusztult, és nem sokkal utána komoly tűzkárt is szenvedtek. A második generáció sorsának ismertében úgy tűnik, a naplóírónak a család két ágáról adott jellemzése nem (vagy nem csak) érzelmi töltetű: a Havel-ág második generációja - jóllehet a családalapító mint pallér magasabbról indult, mint egyszerű kőműves násza - kevésbé volt sikeres, mint az anyai ágé. A generáció szinte minden tagja kudarcot vallott. János alkoholizmusáról már esett szó. Lehetséges, hogy a már említett Mátyás nevű fivér „rendetlensége" is hasonló magatartást takart. A lányok közül, mint láttuk, kettő is hajadon maradt. Teréz élete sem haladhatott a normális mederben, amennyiben férje, Bartek Antal feleségét és hat gyermekét itthon hagyva vállalt külföldön munkát, és húsz évig családját csak 3-4 évente látogatta meg. Amikor pedig Budára helyezték, külön lakást tartott, csupán vacsorára járt haza családjához. Csak nyugdíjba menetele után költözött össze a még otthon levő gyermekeivel. A naplóíró a férjet ember- és rokonkerülő különcként jellemzi, apai nagynénjéről pedig csak annyit állapít meg, hogy „tulajdonképpen elég jó asszony volt". Az Uhlwurm festővel házasságot kötött Barbara élete sem volt sikeres: noha férje eredendően igen jómódú volt, mindkét házasfél hibájából (feltehetően pazarló életmódjuk következtében) teljesen tönkrementek, a férj 1857-ben öngyilkos lett. Az asszony munkájával és hajadon nővérei támogatásával nevelte fiát. Szenvedélyes és gyenge jelleme következtében nehezen viselte a szegénységet, elfordult családjától és barátaitól, s végül az őrültek házában fejezte be életét. Ennyi kudarc kétségtelenül a családi élet bizonyos rendezetlenségét, a gyermekek kevéssé céltudatos vagy gondos nevelését sejteti. Ezért a naplóírónak apai nagyszüleiről adott negatív, érzelmektől mentes jellemzése megalapozottnak látszik.