Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)

Kereskedők, adósok, hitelezők, vagyon

polgárjoggal rendelkező kézművesei és kiskereskedői által képviselt feudális polgárságnál jelentős gazdasági szerepük, szélesebb látókörük, jóval nagyobb vagyonuk tudatában joggal érezhették magukat magasabb rendűnek. A modern polgárság, s kiváltképp a nagypolgárság viszont még nem jelent meg a színen, pontosabban ez utóbbinak éppen ők voltak - néhány gyáros mellett - a kezdeményei. A nagykereskedők fontosságuk, társadalmi szerepük tudatában már a 18. század végétől különleges helyzetet kívántak maguknak biztosítani, s ezt a feudális viszonyok között csak egy feudális intézmény, a kiváltság szerzésével érhették volna el. Ezért kérték 1790-ben kelt panasziratukban, hogy a nagykereskedőt tekintsék és kezeljék személyében, családjának a nemesi rendbe emelése nélkül nemesként, s adjanak neki helyet és szavazatot az országgyűlésben.5 A kiérdemeltnek vélt különleges társadalmi státuszt azonban nem tudták kivívni, és mivel - mint ugyanebben az iratban panaszolták - az úri körök Magyarországon a kereskedőt megvetették, a kereskedelmet tisztességtelen foglalkozásnak tartották, a nagykereskedők fiaikat olyan pályákra irányították, ahol legalább a honoratiorokat megillető kiváltságokat és az úri társaságba való befogadás - vagy inkább elfogadás - lehetőségét elnyerhették. Igaz, e foglalkozások nem voltak jövedelmezők, de a kereskedéssel szerzett vagyonból tellett a jómód biztosítására. A vizsgált időszakban e téren bizonyos változás ment végbe. Nyilván a nagykereskedelem nagyobb elismerésének, a polgári fejlődés valamelyes előrehaladásának - vagy az ebbeli reménynek - tulajdonítható, hogy az 1830 után induló nagykereskedők már szinte kivétel nélkül az üzlet folytatására, kereskedelmi pályára irányították utódaikat. A tradicionális üzletvitelű nagykereskedők körében az üzlet fenntartására, folytatására irányuló erőfeszítés, a megfelelő utód kijelölése, kinevelése az egész korszakban általános volt, valószínűleg azért, mert vagyonuk, tekintélyük gyermekeik társadalmi emelkedésének biztosításához nem volt elegendő. A zsidó kereskedőket az egész korszakban erős profitorientáltság és teljesítmény központúság jellemezte, hiszen számukra a vagyon önmagában nem lehetett a társadalmi felemelkedés vagy akár a beilleszkedés eszköze. A társadalmi elismerést, a közéleti szerep vállalásának lehetőségét csak kikeresztelkedés útján vívhatták volna ki; a társadalmi beilleszkedésnek ezt az útját azonban a század első felében még csak szórványosan választották. Karriermintájuk a székhelyüket Bécsbe helyező, sikeres nagykereskedőknek és bankároknak az ottani nagypolgárságon belül elfoglalt, korántsem egyértelmű társadalmi pozíciója volt. Ez azonban a többség számára csak vágy maradt; előfeltétele igen jelentős tőke, nagyszabású üzleti tevékenység, azaz rendkívüli vállalkozói teljesítmény volt. 1840 előtt azonban még a pesti nagykereskedői jog eléréséhez is többnyire jelentős üzleti sikereket kellett felmutatni, hiszen az apa türelmi jogát és cégét csak egy fiú örökölhette. És mivel a többi sem akarta fővárosi pozícióját feladni, igyekeztek saját jogon letelepedési és kereskedelmi jogot szerezni. A zsidók számát korlátozni kívánó városvezetés és kereskedőtestület ellenállását általában csak a felsőbb kormányhivatalok támogatásával szerelhették le, erre azonban csak a nagy tőkét és jelentős üzleti sikereket felmutatók számíthattak. A század eleji zsidó nagykereskedők így minden fiukat az üzleti élet folytatására nevelték, s vejeiket is e körből választották. Nem egyszerűen utódot neveltek cégük folytatására; családi stratégiájuk több, egymással nyilván együttműködő üzlet alapítása és működtetése volt. A század közepe felé azonban körükben is egyre inkább az apa cégének utódlása vált általánossá, 5 PÓLYA 1896. 218. p.; KOSÁRY 1956. 141. p.