Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
Kereskedők, adósok, hitelezők, vagyon
tény azonban, hogy e szabad pénztőkét rendszerint apróbb hitelekben kamatoztatták, azt bizonyítja, hogy Bécs ipar- és kereskedelempolitikája eredményes volt: minden vállalkozó kedvet elfojtott. Ez tükröződik a hagyatéki leltárak idevonatkozó adataiból is. A leltárak a vizsgált korszakban 51 kézműves - azaz a végrendelkező iparosok 42%-ának - berendezését, szerszámait, nyersanyagkészletét és készáruit becsülik fel. 7 gombkötő, 4 kovács, 3 molnár, 3 nyergesmester, 3 szűcs, 3 pék, 3 kádár, 3 órás, 3 asztalos, 2-2 szíjgyártó, dohánykészítő, könyvkötő, ékszerész, l-l lakatos, tükörkészítő, posztókészítő, tímár, bognár, bádogos, szabó, csizmadia, keményítőkészítö, varga és mészáros hagyatéki leltára tartalmaz erre vonatkozó adatokat. A felsorolt kézművesek 30%-ának szerszám- és nyersanyagkészlete nem haladta meg a 200 forint értéket, további 30%-é is 500 forinton alul maradt. Az 1000 forint értéket 2 gombkötő, 1 asztalos, 1 molnár és 1 órás készlete lépte túl (16%), 2000-5000 forint között mozgott 2 molnáré, 1 posztósé, 2 kádáré, 1 szűcsé, 1 péké. Csupán Kojánovics István ötvösműhelyének és fogadójának együttes értéke haladta meg az 5000 forintot. A felsorolt kézművesek 47%-a szerszám-, nyersanyag- és árukészletének értéke vagyonuknak csupán 10%-át tette ki, s csak 20%-nál érte el vagy haladta meg az egész vagyon felét. Ez utóbbiakhoz tartozott 3 molnár - malmaik értéke 2200-2400 forint között mozgott -, egy nagyobb nyersanyagkészletet raktározó asztalos, 2 szűcs, 1 tükörkészítő és 1 könyvkötő - ezek készárui voltak becsesek- s végül egy jelentős árukészlettel és értékesebb szerszámokkal rendelkező késkovács. A vállalkozó kedvet elnyomó, a már kialakult manufaktúrákat is elsorvasztó bécsi iparpolitikának köztudomásúlag kezére játszott a pesti tanács szűk látókörű, céhes érdekektől vezérelt, minden újítástól, kezdeményezéstől óvakodó iparpolitikája is. A pesti polgárok joggal érezhették biztosabb tökebefektetésnek az ingatlanvásárlást, vagy készpénzük óvatos, kis tételekben, ingatlannal biztosított kihelyezését, mintsem hogy vállalják egy ipari vállalkozás indításának vagy finanszírozásának kétes eredményű kockázatát. Erre a kockázattól való félelemre, s nem a tőkehiányra példa Bernáth Jakab gyáralapítási szándékának meghiúsulása is. Bernáth Jakab franciaországi származású, 1757 óta polgárjogot élvező bársony- és tafotakereskedő 1773-ban manufaktúraalapító kísérletéhez a kormánytól 8-10 000 forintos hitelt kért. A kamara Pest városát utasította a hitel folyósítására, a tanács azonban pénzhiányra hivatkozva megtagadta a kölcsönt. Pedig Bernáth hitelképes volt; házát 15 000 forintra, áruinak értékét pedig néhány ezer forintra becsülték.21 Bernáth Jakab esete első pillantásra a hitelszűke, a pénzhiány eklatáns példájának tűnik. Pedig kudarca mögött nem annyira a tökehiány, mint inkább a húzódozás rejlik az ipari vállalkozások finanszírozásától. Jellemző, hogy a vizsgált korszakban Bernáth hatszor összesen 13 500 forint összegű kölcsönt vett fel, s háza építéséhez a pálosok egy összegben 4500 forint hitelt nyújtottak neki. Ugyanabban az évben, amikor a tanács megtagadta tőle a kölcsönt, a pálosok tizenkét ízben 16 000 forintot helyeztek ki, a belvárosi plébánia pedig tizenöt hitelügylet során 20 000 forintot. S magánosok is - például Papics, Tauschné, Lauterer - kihelyeztek apróbb tételekben egy év alatt hasonló összeget. Sőt a jegyzőkönyvekben itt-ott találunk a Bernáth igényelte hitellel azonos vagy azt meghaladó, egy összegben folyósított kölcsönt is. Az ilyen hitelt élvezők között azonban hiába keresnénk a korabeli manufaktúratulajdonosok nevét: főleg nemesek és kereskedők (s csak néhány iparos) jutottak ilyen nagy összegű kölcsönökhöz. 21 BFL FL Int. a. a. 4864.
