Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)

A dunántúli városok társadalma

Győrött a belvárosi iparosok számaránya ekkor még 14%-kal, a kereskedőké 2,3%-kal meghaladta a pestiekét. A pesti fuvarosok és fogadósok jóval nagyobb számából viszont arra lehet következtetni, hogy Győrrel ellentétben, ahol a kereskedelem még jórészt a helyi keresletet elégíthette ki, Pest piaca már ekkor jóval forgalmasabb, nagyobb méretű volt. A pesti belvárosban élő napszámosok és mezőgazdasággal foglalkozók viszonylag nagy számából helytelen lenne a két város társadalmi-gazdasági struktúrájának különbségére következtetni. Hiányuk Győrött csupán azt jelzi, hogy e réteg szinte teljes számban a külvárosokban élt. (Arányuk az adóösszeírásban szereplő két külváros lakosságának 44,5%-át tette ki.) Pesten a külvárosok csak 1730 után kezdtek beépülni, így a napszámosok kiáramlása csak az adóösszeírást követő években és évtizedekben válhatott nagyobb arányúvá. A század második felére azonban itt is csaknem teljesen eltűnnek a belvárosból. Jellemzőbb különbséget takar az adózók összetételében mutatkozó másik eltérés: a városban élő nemeseknek a pestieknél jóval nagyobb száma és aránya Győrött. E különbség, ha nem ilyen mértékben is, az egész század folyamán fennállt. A győri adózok számában jelentős növekedés csak 1737 és 1757 között mutatkozik: a mindkét összeírásban szereplő városrészek adófizetőinek száma 30%-kal emelkedett. A növekedésnek ezt az átlagos arányát az újvárosi adózók számának alakulása sem módosíthatta lényegesen, hiszen az 1737-ben szintén csaknem teljesen beépült belvárosban, a házak csaknem azonos száma ellenére is 30%-kal több adózót írtak össze 1757-ben. A század második felében az adózók száma nagyjából azonos maradt: 1757 és 1800 között mindössze 4,5%-os emelkedés mutatkozott, s e lassú növekedést is átmeneti csökkenés vetette vissza; legalábbis ezt jelzi az adózók számának 7%-os csökkenése 1772-ben. A visszaesés kizárólag a lakók számában mutatkozik: míg a háztulajdonosok száma az 1757. évi 1072-ről 1244-re emelkedik, azaz 16%-kal nő, a belvárosi lakóké 283-ról 219-re, azaz 23%-kal, a külvárosiaké 752-ről 502-re, azaz 33%-kal csökken. Nagyobb arányú elköltözésről nem lehet szó, hiszen, mint látni fogjuk, éppen 1757 és 1772 között tapasztaljuk a legnagyobb stabilitást az adózók között. így inkább a beköltözők számának átmeneti csökkenését kell feltételeznünk, a kérdést azonban csak az 1760-70-es évek történetének behatóbb vizsgálata tisztázhatná. Az adózók számának süllyedése nem egyenlő mértékű a különböző foglalkozási csoportokban: a legerőteljesebben az iparosok száma fogyatkozott meg, e csoportban 16%-os csökkenést tapasztalunk. A kézművesek között a legnagyobb mértékben a ruházati és élelmiszeriparban dolgozó mesterek száma csökkent, az előbbieké 174-ről 103-ra, az utóbbiaké 126-ról 92-re; azaz az adózók átlag 7%-os és a kézművesek átlag 16%-os csökkenésével szemben ezekben az iparágakban 41, illetve 27%-os csökkenést tapasztalunk. Csaknem a felére esett vissza a mezőgazdasággal foglalkozók száma is. Ezzel szemben a napszámosoké majdnem változatlan maradt, a tisztviselők és értelmiségiek száma közel 50%-kal emelkedett, a fuvarosoké és hajósoké pedig több mint kétszeresére nőtt. A különböző foglalkozást űzők számának különböző mértékű csökkenése valamelyest módosította a kézművesek és kereskedők-fuvarosok arányát. Ez talán annak a folyamatnak a kezdetét jelzi, melynek során a kereskedelem egyre nagyobb szerephez jutott a város életében, s melynek eredményeképpen 1800-ra a kereskedők és a kereskedelemmel szoros kapcsolatban álló fuvarosok és hajósok száma már egyenlővé vált a kézművesekével. Az 1772. és 1800. évben összeírt adózók megoszlásának összehasonlításakor a fuvarosok és hajósok számának rohamos növekedésén kívül szembeötlő változás a napszámosok nagy részének eltűnése: számuk alig valamivel haladja meg az 1772-ben összeírtak felét. A napszámo-