Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
Fehérváron viszont a bevándorlók között is a második legnagyobb, és arányában folytonosan növekvő (a század eleji 20%-ról a negyvenes évekre 30%-ra duzzadó) csoportot a Bauemak titulált őstermelők alkották, igaz, arányuk itt a helyi születésűek között még magasabb volt. A kereskedelemmel és azzal kapcsolatos tevékenységet űzők aránya alacsony, és még jelentéktelenebb volt az értelmiségieké, tisztviselőké, noha a város megyeszékhely volt. Úgy tűnik, hogy a tisztviselők és a városban időző és ingatlannal rendelkező nemesek nem törekedtek a polgárjog megszerzésére, míg Kőszegen ezek aránya 5-ről 22%-ra nőtt, Szombathelyen is 10% körül mozgott, meghaladva a megyeszékhely Sopronban polgárjogért folyamodók 4-ó%-os arányát is. E meglepő jelenség okainak feltárása további vizsgálatot igényel. A soproni polgárkönyv, amely az apák foglalkozását is több-kevesebb rendszerességgel megjelölte, lehetőséget nyújt bizonyos következtetések levonására az intergenerációs mobilitásról. Ha az apák és fiaik foglalkozási összetételét globálisan vizsgáljuk, megállapítható, hogy míg a vizsgált időszakban a bevándorolt polgároknak egyre növekvő aránya (6-32%-a) paraszti, gazdálkodói körből jött, az 1820-as évektől fiaik között ezek aránya nem éri el a 10%-ot, míg az iparosok, kereskedők és általában a polgári foglalkozást űzők aránya meghaladta az apákét. Azaz a paraszti körből származó fiúk ipari-kereskedelmi szakképzettséget szerezve érték el a társadalmi emelkedést. Ezzel szemben a helyi származású fiúk közül nemcsak az őstermelői családokból, hanem iparos és kereskedelmi körből is nagy számban választották a gazdálkodói pályát: arányuk a század közepére jelentősen megnőtt, és így körükben a kézművesek és kereskedők aránya alacsonyabb volt, mint az apák csoportjában. Az egyedi esetek vizsgálata is azt mutatja, hogy - legalábbis a foglalkozást tekintve - az intergenerációs mobilitás a bevándorlók körében sokkal gyakoribb volt, mint a helyi születésű új polgárokéban. Leszámítva a csak egy-egy esetben megfigyelhető - tehát nem általánosítható -foglalkozásváltásokat (arányuk 20% körül mozgott) az apa foglalkozásának folytatása a bevándoroltak mintegy felénél figyelhető meg. (A szakma azonossága csak egyötödénél, a negyvenes években annál is jelentéktelenebb arányban fordul elő.) A gazdálkodó apák fiai, kettő kivételével kézművesként, kereskedőként nyertek felvételt. A helyi születésű új polgároknak viszont mintegy háromnegyede maradt apja foglalkozáscsoportjában (ezen belül több mint fele ugyanabban a szakmában), az őstermelő apák 75%-nak fiai is gazdálkodóként vétettek fel. (Az egyedi foglalkozásváltozások aránya 10% alatt maradt.) A bevándorlókat tehát nemcsak földrajzi, de erőteljes foglalkozási mobilitás is jellemezte. Feltehető, hogy a közvetlen környékről érkezőknek éppen a mobil része tudott polgárjogot nyerni. Összegezve az elmondottakat, az egyedi különbségek ellenére a bevándorlók polgárrá fogadással történő integrációjának két modellje vázolható fel. Az egyik - ide sorolható Kőszeg, Nagykanizsa és Szombathely (tehát a válaszvonal nem a jogállásnál húzható meg) - elég nyitott volt a bevándorlók iránt, és a polgárság sorait elsősorban a városi, polgári foglalkozást űzőkkel gyarapította. Itt a polgárjog az idegenek beilleszkedésének fontos eszköze volt. Egyébként e modell jellemezte az ország legdinamikusabban fejlődő városát, Pestet is, ahol a 19. század első felében a felvett polgárok kétharmada bevándorolt volt.12 Feltehetően e típusba sorolható Kassa is, amelyről azonban csak két időmetszetből - 1797-1801-ből és 183 8-1842-ből rendelkezünk adatokkal, így a fél évszázadban végbement folyamatok nem kí-12 Lásd BÁCSKAI, 1988. 228-230. p.
