Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon II. - Várostörténeti tanulmányok 9/2. (Budapest, 2007)
A dunántúli városok társadalma
A győri polgárok vagyoni helyzetének és vagyonszerkezetének alakulása Győrött tehát a hagyatkozók egyharmadának foglalkozása ismeretlen. Az ismert foglalkozásúak csaknem fele (44%) kézművesmester, egynegyede gazdálkodó volt. A kereskedők aránya 13%, a többi foglalkozáscsoporté pedig 5-5% körül mozgott. Az örökhagyók 57%-a férfi, 43%-a nő, az utóbbiak hagyatékának átlagos értéke valamivel kisebb volt, mint a férfiaké, eltekintve az 1800-as, illetve 1840-es évektől, amikor jóval meghaladta a férfiak átlagát. A vizsgált időszak folyamán az egyes foglalkozáscsoportok arányában bizonyos módosulás észlelhető: a kézművesmesterek aránya az 1830-as évektől a korábbi évtizedek 40%-ot meghaladó arányáról 31, majd 24%-ra csökkent, az őstermelőké ugyanezekben az évtizedekben a korábbi 10-16%-ról 25%-ra emelkedett. Ha elfogadjuk, hogy a vizsgált örökhagyók elsősorban a módosabbak közül kerültek ki, az arányok e változása a kézművesek anyagi helyzetének romlására, az őstermelők helyzetének pedig javulására utal. E feltevés megalapozottságát más tények is alátámasztják: a kézműveshagyatékok átlagösszegének csökkenése, melyet a gazdálkodói hagyatékok átlagösszegének csekély emelkedése kísér, valamint a kézművesek arányának csökkenése a legnagyobb, illetve növekedése a legkisebb hagyatékot örökítők között. A hagyatékok összértéke, illetve az egy főre jutó átlagos összege követi a konjunkturális, illetve inflációs hullámzásokat. Meredek felfelé ívelés tapasztalható az 1800-as évektől, amely a csúcspontját az 1810-es években éri el; ezt csekély hanyatlás követi, és csak az 1840-es években észlelhető újból meredek felfelé futás. Az 1840-es években az egy főre jutó vagyon nominális értéke körülbelül a kétszeresét teszi ki a 18. század utolsó évtizedében regisztráltnak és körülbelül másfél ezer forinttal haladja meg az 1810-es évek csúcspontját. A hagyatékokat azonban egyre növekvő adósság terhelte: ennek összege a 18. század végén még csak az egész hagyatéki értéknek körülbelül 5%-át tette ki; aránya a 19. század első évtizedeiben 13, az 1810-1820-as években 28, az 1830-as években 32 és végül az 1840-es években már 41%-ra emelkedett. Ennek megfelelően a hagyaték tiszta (az adósságok levonása utáni) átlagos összegének görbéje eltérően alakult; a vizsgált korszak elejének és végének emelkedése jóval csekélyebb: az 1800-as évektől kezdődően csekély hullámzással 6100-6500 körül mozgott. A nominális érték növekedése az 1790-es évekhez képest mindössze 25% volt. A győri hagyatékokat terhelő adósság, mint látni fogjuk, messze elmaradt a soproniakétól, de a pesti adósságok arányát - amelyekről az 1830-as és 1840-es évekből rendelkezünk részleges adatokkal - az 1830-as években még felülmúlta. Ekkor Pesten az adósságok a hagyatéki összeg egynegyedét tették ki. Az 1840-es években mindkét városban nagyjából azonosan alakult a hagyatékot terhelő adósságok aránya. Győrött az egész vizsgált korszakban - az 1810-es évek kivételével - a kereskedők és a kézművesek adósságterhe volt a legmagasabb: ugyanezt tapasztaljuk Sopronban és Pesten is, az utóbbiban azonban a kézművesek hagyatékát terhelő adósság aránya még az 1840-es években is meghaladta a kereskedőkét. A passzíva emelkedő aránya e keretekben azonban nem feltétlenül a növekvő eladósodás jele: legalább ilyen mértékben lehet a növekvő hiteligények és hitelkínálat mutatója is. Csak a hagyatékok behatóbb vizsgálata alapján lenne megállapítható, hogy Győrben melyik tendencia az erősebb. A vizsgált időszakban módosult az egyes foglalkozáscsoportok vagyoni hierarchiája. A kézműveshagyatékok átlagos összege a 19. század első évtizedében emelkedett a legmeredekebben, majd a második évtized hasonlóan meredek csökkenése után mozgása egybeesett az összes hagyatéki átlag görbéjével. Összesen a csúcsidőszakokat kivéve mindig valamelyest az
