Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)

Módszertani kérdések

helyeiken inkább a speciálisabb cikkeket és nyersanyagokat vásárolták meg, amelyeket e nagyobb városok szinte mindegyikében beszerezhettek. A3, csoport városainak sajátosan alakult megosztott körze îi tehát az alföldi településhálózatnak és e települések piaci kapcsolatainak specifikumára i .zethetők vissza. A 3. csoportba sorolt városok elég sokrétű egyéb központi szerepköröket is betöltöttek, de míg a 2. csoportba soroltaknak csaknem mindegyike magasabb rendű igazgatási szerepkört is betöltött, a harmadikban csak 7 település (58%) gyakoro.t meg) ei, illetve egyház-igazgatási funkciókat (Arad, Eger, Nagyvárad mindkettőt), kerületi hatáskörű intézmény pedig csak Debrecenben székelt. A kézművesipar és kereskedelem a városokban és tiszta körzetekben egyaránt közepes szintű volt - ebben is különböztek a második csoportba sorolt városoktól. A városokban átlagosan 49, tiszta körzeteikben 13 mesterség képviselői működtek, a szóródás elég nagy volt, a ritkábban előforduló, speciális mesterségek száma 10, illetve 0,3 volt. A városokban ezer lakosra átlag 40 kézműves és 3 kereskedő (ebből 0,9 nagyobb tőkével rendelkező és 2,1 kiskereskedő), a körzetekben 2 kézműves és 0,16 kereskedő jutott. A városok kézmüvesiparának és kereskedelmének alacsonyabb színvonalára jellemző, hogy míg a második csoportban minden város lakossága saját piacát vallotta vásárló- és eladóhelyének, e csoportban a városok egyharmada más városokat, sőt Gyöngyös még 3 alközpontot is megnevezett vásárhelyéül, Kecskemét kivételével e csoport városait több város, illetve piacközpont vallotta vásároshelyének (átlag 0,8 város, 0,3 központ és 3,6 alközpont). A csoportba sorolt városok mindegyikének népessége meghaladta a tízezer főt. A népesség növekedésének üteme többségükben a 18-19. század fordulóján volt rohamosabb: 1828-ban lakosságuk 1787-hez képest 156%-kal növekedett, meghaladva mind az országos 134%-os, mind pedig a piacközpontok 145%-os átlagát. Az 1828-at követő évtizedekben a növekedés lelassult, és megegyezett a piacközpontok népességnövekedésének átlagos arányával. A 4. csoportba sorolt városok, vonzáskörzeteik adottságait és arányait tekintve sok rokon vonást mutattak a 2. csoportba soroltakkal, többségük szerepköre is hozzájuk hasonlóan alakult. Országos, illetve a külkereskedelemben betöltött szerepük fontossága azonban amazokénál jóval csekélyebb volt. E csoportban a városok tiszta vonzáskörzete átlagosan 40 000, a megosztott körzet 58 000 főre terjedt ki, azaz a vonzáskörzet két részének aránya harmonikusabb volt, mint a 2. és 3. csoportban. A városok átlagos népességszáma 1 1 000 fö, e tekintetben a szóródás sokkal nagyobb, mint az előző csoportoknál, Balassagyarmat 3692 lakosától Fehérvár 20 000-es népességéig. Földrajzi eloszlásuk is kevésbé homogén, mint az előző két csoporté. Túlnyomó többségük bő gabonatermelő vidék központja volt (csupán Keszthely, Pápa és Győr tiszta körzete volt gabonában önellátó, de ezek megosztott körzete is felesleget termelt). Kehesebb közöttük a nagy forgalmú, a külkereskedelembe közvetlenül bekapcsolódó, vagy elsősorban gabonavásáráról nevezetes város. Tulajdonképpen csak Temesvár, Győr, Nagyszombat tekinthető kiemelkedő jelentőségű kereskedővárosnak (de ez utóbbi kettőnek tiszta körzete jóval kisebb volt, mint a 2. csoportba tartozó jelentős kereskedelmi központoké). Fehérvár, Pápa és kisebb mértékben Dunaföldvár és Vác már csak fontos gyűjtőhelyei az állat- és terményforgalomnak, míg Balassagyarmat, Keszthely és Nagyszentmiklós csak körzeti méretű kereskedelmet bonyolított le. A városok sokrétű egyéb központi funkciókat is elláttak: hat közülük megye-, illetve egyház-igazgatási funkciót töltött be (Esztergom, Győr, Fehérvár és Temesvár mindkettőt), Temesvár emellett kerületi, illetve országos hatáskörű hivatalok székhelye is volt, Nagyszombat-