Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
Társadalmi összetétel - társadalmi mobilitás a fővárosban
éveseké pedig afölé emelkedett. A zsidók korösszetételének sajátos jellemzője az a tény, hogy a 40 éven felüli férfiak aránya a 19. század első felében végig a városi átlag alatt maradt. Szegregáció Noha - a tanács ilyen irányú törekvései ellenére - Pesten sohasem létesült gettó, a zsidó lakosság szegregációja igen erőteljes volt. A század elején 84%-uk a Terézvárosban élt, a többi városrészben csak szórványosan fordultak elő. A lakóhely megválasztásában fontos szerepe volt a vásártér közelségének, de még inkább annak, hogy a városrész Belvároshoz közel fekvő részében számos nagy bérház állott, amelyek nemesi tulajdonosai készségesebben adták ki a lakásokat zsidó bérlőknek, mint a polgárok. Szinte kizárólag zsidó lakói voltak a Király utca és az Országút (ma Károly körút) sarkán az Orczy-háznak, amely már a 18. század végén is az óbudai zsidó kereskedők gyülekezőhelyéül szolgált. A háromudvaros, kétemeletes házban az 1830-as években 48 lakás 142 szobájában 284-en laktak, a lakásokon kívül 37 raktár, 2 zsinagóga, 3 vendéglő, 1 kávéház, 1 mészárszék és 1 fürdő működött az épületben. A tulajdonos Orczy család 1822-ben 41 000 forint ház- és üzletbérjövedelmet élvezett.8 Az épületben működő kávéház volt a gabonakereskedők „irodája", éppen úgy, mint Bécsben is kávéház volt az üzletkötések színhelye. A Judenhofnak is nevezett Orczy-ház lakhely, munkahely és a vallási élet színtere volt, akár ki sem kellett lépni az épületből. Hasonlóképpen sok zsidó élt és bérelt lakást a Vásártéren álló kétemeletes Marokkói házban, ahol 201 lakó zsúfolódott össze. E házak óriás méreteit érzékelteti, hogy az 1820-30-as években a terézvárosi házakra átlagosan 15-16 lakó jutott, és még az 1840-es évek végén, az árvizet követő újjáépítés után, amikor jócskán megszaporodott a többemeletes bérházak száma, a Belvárosban és a Lipótvárosban egy házra átlagosan 29-30, a Terézvárosban 26 fő jutott. A pesti zsidók tehát meglehetősen zsúfolt házakban és lakásokban éltek. A lakosság ellenérzésétől való félelem mellett a vásár, a zsinagóga közelsége is meghatározó lehetett abban, hogy a lakóhelyi elkülönülés csak valamelyest enyhült a fél évszázad során: az 1840-es évek végén a zsidóknak még mindig 72%-a tömörült a Terézvárosban, 22%-uk - főleg a vagyonosabbak - az elegánsabb és korszerűbb beépítettségű Lipótvárost választotta lakhelyéül. A lakóhelyi elkülönülés nemcsak a zsidó közösséget jellemezte: kisebb mértékben ugyan, de észlelhető a többi, kisebbségben levő felekezetnél is. A század elején a görögkeletiek 61%-a a Belvárosban, 27%-a a Lipótvárosban, az evangélikusok fele a Belvárosban, 30%-a a Terézvárosban, míg a kálvinistáknak csaknem a fele a Ferencvárosban, további harmada a Belvárosban tömörült. Lakóhelyi elrendeződésükben kétségtelenül szerepet játszott templomuk közelsége is. A század közepére azonban a protestánsok lakóhelyi elkülönülése erősen csökkent, egyre egyenletesebben oszlottak el a város területén. 8 FÉNYES 1836-1840. II. 384. p.
