Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)

Társadalmi összetétel - társadalmi mobilitás a fővárosban

gyede-egyharmada szatócs volt - került ki a polgárok további 10%-a, míg a túlnyomórészt szőlőműves ingatlantulajdonosok még az 1840-es években is a polgárság 30%-át képviselték. A tisztviselők nagyobb arányú koncentrálódása következtében 5%-os arányuk a század közepére 14%-ra emelkedett. A szőlősgazdák stabil aránya a budai polgárok között tanúsítja, hogy a bortermelés továbbra is a város gazdaságának legtöbb pénzt hozó ága maradt, míg a kézművesek csökkenő aránya nemcsak az ipar csökkenő jövedelmezőségét, de a mesterek fogyatkozó számát is jelzi (1793-ban az adójegyzékekben 1444, 1822-ben 1419, 1840-ben már csak 1243 mester szerepelt). Ennek ellenére megőrizték többségüket a választott polgárok testületében: 54%-os részesedésük messze meghaladta a polgárságon belüli arányukat. Hasonlóképpen számarányukon felüli, 20%-os képviseletük volt a kereskedőknek a 19. század folyamán. A tisztviselők aránya a századfordulóhoz képest csak csekély mértékben növekedett, és az 1840-es években messze elmaradt a polgárságon belüli arányuk mögött. Jelentősen megnőtt viszont a szőlőbirtokosok képviselete a választott polgárok között: arányuk a század eleji 4,4%-ról 12%-ra emelkedett, ami még mindig messze alatta maradt 30%-os arányuknak a polgárok között. A budai választott polgárság összetétele tehát nagyobb összhangban volt a vagyonosabb, a város gazdasági életében vezető szerepet játszó lakosok összetételével, s ezért Buda társadalmában a feszültségek is csekélyebbek voltak, legalábbis a tehetős rétegeken belül. Nyilván ennek következménye volt, hogy a közvetett választójog bevezetése az 1840-es években itt nagyobb ellenállás nélkül ment végbe. S minthogy a választójogi reformok a szavazati jogot amúgy is csak a vagyonosabb rétegekre korlátozták, csatlakoztak a liberális nemesség városi reformköveteléseihez, utasítást adva követeiknek, hogy támogassák a választójog kiterjesztését minden polgárra, a városi gyűlések nyilvánosságának és a kincstártól való függetlenségének követelését. A mélyreható gazdasági változások ellenére, amelyek egyébként Buda társadalmát kevésbé és más irányba befolyásolták, mint Pestét, a forradalom előestéjén mindkét városban, a várospolitikában és városigazgatásban a konzervatív szellemű, a céhes és testületi privilégiumok, a rendi kiváltságok megőrzésében érdekelt kis- és középpolgárság képviselői voltak túlsúlyban. Míg Budán a polgárság és a városi vezető testületek összetétele többé-kevésbé összhangban volt a vagyonos, gazdaságilag jelentős lakosok összetételével, Pesten épp ellenkezőleg, sem a város és az ország gazdasági életében vezető szerepet betöltő, vállalkozó szellemű, vagyonos gazdasági elit, sem a szellemi elit nem nyerte el az ezzel összhangban álló társadalmi presztízst, az érdekei megfelelő képviseletéhez szükséges pozíciót. A gazdasági és társadalmi átalakulásban leginkább érdekelt réteg részben kiszorult, részben önszántából távol maradt a várospolitikától. Hiába szereztek polgárjogot, választották néhány képviselőjüket a városi vezető testületekbe, a polgárság zöme a kiváltságaikat, gazdasági helyzetüket, társadalmi pozíciójukat aláásó, megrendítő, tehát érdekeiktől idegen társadalmi átalakulás híveit, képviselőit látta bennük. A gazdasági és szellemi elit társadalmi elismerése a politikai szövetséges, a liberális nemesség részéről is ambivalens volt. Az értelmiség egy részétől, főleg annak plebejus szárnyától a társadalmi átalakulás céljainak radikális megfogalmazása miatt idegenkedett. A gazdasági elit képviselői közül azokat sem tartotta egyenrangú félnek, akik megszerezték a nemesi címet, akikkel együtt üléseztek a részvénytársaságokban, vacsoráztak a kaszinóban, tanácskoztak a különböző gazdasági és politikai kérdésekben. A rendi korlátok és a mély társadalmi különbségek a nemesség és a születő nagypolgárság között nem omlottak le, még ha a válaszfalak talán kevésbé voltak is már merevek.