Bácskai Vera: Városok és polgárok Magyarországon I. - Várostörténeti tanulmányok 9/1. (Budapest, 2007)
Társadalmi összetétel - társadalmi mobilitás a fővárosban
rabbi 37-39%-os arányuk az új polgárok között 50%-ra emelkedett, elsősorban a polgárok másik legnagyobb csoportját kitevő ingatlantulajdonosok rovásár , akik aránya a 19. század folyamán 37%-ról 12%-ra csökkent. A következő évtizedekben 0 újonnan felvett polgároknak több mint fele kézműves volt. Úgy tűnik, a mesterek csökkenő ^azdasági szerepüket és romló anyagi helyzetüket a polgárjog elnyerésével próbálták ellensúly ózni, attól az illúziótól vezetve, hogy súlyuk a polgárságon belül érdekeik hatékonyabb védelmére sarkallhatja a választott polgárságot és a tanácsot. A kézművesek tehát többségbe kerültek a polgárságon belül. Látványosabb volt azonban a kereskedők arányának növekedése, akik 1790 és 1840 között a polgárságnak csak 10-12%-át tették ki (arányuk csak a konjunkturális 1800-as években érte el a 14%-ot), az 1841 és 1848 között felvett polgároknak azonban már 24%-át képviselték. Számuk ugrásszerű növekedésére jellemző, hogy míg a 19. században felvett új polgárok összességének 28%-a, a kereskedőknek 39%-a nyert az 1840-es években felvételt. A kereskedők térnyerése a polgárságon belül kétségtelenül gazdasági súlyuk és presztízsük növekedését jelzi, de új szellemet nemigen hoztak magukkal: többségük még az 1840-es években is a Polgári Kereskedő Testület tagja volt, ráadásul az 1830-as évektől kezdve fokozatosan nőtt a szatócsok száma; az 1840-es években már a polgárjogú kereskedők egyötöde került ki közülük. A nagykereskedők és terménykereskedők száma csekély volt, részben azért, mert túlnyomó többségük a polgárságból kirekesztett zsidósághoz tartozott, másrészt, mert e vállalkozó típusú kereskedőcsoport tagjainak egyéb társadalmi aspirációik voltak. A kereskedők növekvő aránya tehát nem változtatta meg a polgárság arculatát, mint ahogy nem módosította a tisztviselőknek és értelmiségieknek a század eleji 5%-ról 8%-ra emelkedő aránya sem, mert képviselőik főleg a városi tisztviselők, illetve a város alkalmazásában álló értelmiségiek közül kerültek ki. A kispolgári és középpolgári rétegek célja nyilván az volt, hogy a választott polgárság testületén keresztül befolyásolhassák a tanács döntéseit. Ez természetesen illúzió volt, mert a testület elhalt tagjait tanácsi jelölés alapján pótolta újakkal, és semmilyen lényeges kérdésben nem tudta akaratát a tanáccsal szemben érvényesíteni. Még egyetlen érdemleges feladata, a városi gazdaság ellenőrzése is gyakorlatilag puszta jóváhagyásra korlátozódott. Energiájukat apró részletkérdések körülményes megtárgyalása kötötte le, erejükből legfeljebb arra futotta, hogy az országos jelentőségű ügyek (mint például a Lánchíd építése, vagy a választójog kiszélesítése, a városvezetés demokratizálása) vagy a liberálisabb szellemű, a városi érdekeket szélesebb látókörrel megítélő tanácsnokok elképzeléseinek megvalósítását a régi kiváltságokra hivatkozva hosszas huzavonákkal elodázzák vagy megnehezítsék. A kézművesek fokozott törekvése a polgárjog megszerzésére csak részben hozta meg a kívánt eredményt: túlsúlyuk biztosítását a választott polgárság testületében. Míg az 1800-as években 55%-os arányuk a testületben meghaladta a polgárságon belüli 39%-os részesedésüket, a következő évtizedekben már csak polgárságon belüli részarányuknak megfelelő pozíciót tudtak kivívni maguknak. Az 1810-20-as években a választott polgárok 47%-a, a 1830-40-es években több mint fele került ki közülük, de többségbe kerülésüket ekkor a kereskedők jóval nagyobb arányú térhódítása kísérte. Az 1810-es évektől a testület tagjainak csaknem egynegyede, a harmincas évektől pedig több mint egynegyede kereskedő volt. Arányuk több mint kétszerese volt a polgárságban képviseltnek. Igaz, részesedésük az 1840-es években valamelyest csökkent (28,5%tól 26,7%-ra), és ekkor már csupán + 3%-kal haladta meg részarányukat a polgárságon belül. A tisztviselők és értelmiségiek viszont fokozatosan kiszorultak a testületből:
