Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
II. A nagy nemzedék, avagy adalékok a hazai nagyburzsoázia megítéléséhez
II. A nagy nemzedék, avagy adalékok a hazai nagyburzsoázia megítéléséhez 135 lyen megállapítást nehéz tényekkel alátámasztani. A jelenség létezését a két ismertetett család példája is mutatja, de tömeges méreteket mégsem öltött. Sőt a hazai nagyburzsoázia egyfajta elzárkózását mutatja, hogy tagjai leginkább egymás között házasodtak. Még az a feltételezés sem tűnik fantasztikusnak, hogy a legbefolyásosabb 50 család közelebbi vagy távolabbi rokonságban állt egymással. Ez persze nem jelenti azt, hogy vegyes házasság csak ritkán fordult volna elő, feltehetően azonban sokkal inkább jellemző volt például a zsidó földbérlőkre, mint a nagyburzsoázia képviselőire. Ezzel eljutottunk a földbirtok kérdéséhez. Itt sem lehet valamiféle általánosítható jelenségről beszélni. Léteztek olyan nagypolgárok, akik a kereskedelemben meggazdagodva vagyonukat földbirtokba fektették, s valóban földbirokossá is váltak. A nemesített zsidóknak mintegy hetede közülük került ki. Számukra azonban a birtok nem pusztán státusszimbólumot jelentett, hanem másfajta gazdasági tevékenységet. Másik típust képviseltek azok, akiknél a földbirtok a saját ipari érdekeltség önellátását szolgálta, így például a cukorgyáros Hatvany-Deutschok, vagy akár a konzervgyáros csepeli Weiss.25 Más szóval nem a beolvadás, hanem a nagyon is kézzel fogható gazdasági érdek dominált. Ugyanez más kereskedő családokról is elmondható, így például a fásokról. Mindezekből pusztán az következik, hogy meghatározott jelenségeket nem lehet összefüggésükből kiragadni, s ezek alapján elméleteket felállítani. Ráadásul ezek a tipikusnak tartott vonások csak a legritkább esetben jelentkeztek együtt. Nemcsak arról van szó, hogy eltúlozzuk a nagyburzsoázia beilleszkedését, sőt hozzádörgölőzését a hagyományos uralkodó osztályhoz, hanem ráadásul ebben is valamiféle magyar keleteurópaiságot vélünk felfedezni. Valójában azonban még abban sincs semmi rendkívüli, semmi kelet-európai, ha az új uralkodó osztály a maga normáit megpróbálja a hagyományos értékrenddel összeegyeztetni. Ilyen szempontból a francia burzsoázia sem volt különb, ezt a folyamatot Balzac regényeiben is tökéletesen nyomon követhetjük, a német polgárságról nem is beszélve. Nem véletlen azonban, hogy nem ők, hanem az angol burzsoák testesítenek meg egyfajta etalont, megbízható mércét. Hiszen tőlük várjuk el a polgári morál és tartás maradéktalan megvalósítását. Nem hallottunk-e eleget a magyar dzsentri ellenpéldájaként az angol gentryről, vagyis a polgárosodó nemesről? Ez azonban egy pillanatra sem feledtetheti, hogy itt is kétirányú fejlődésről van szó. Miközben a hagyományos angol nemesség polgárosodott, az angol burzsoázia alkalmazkodott a nemesi Anglia normáihoz. Ralf Dahrendorf az angol burzsoáziát jellemezve a következőket mondja: „Csak egyetlen vállalkozó nemzedék volt, azok a nagy figurák, amelyeket a viktoriánus regények tettek halhatatlanná. Gyermekeik nem vitték tovább a fáklyát. Ok a preindusztriális korszakból örökölt értékeket tették a magukévá, és létformájukban az arisztokrata modellt másolták. Ebben az országban - vagyis Nagy-Britanniában - erős gyökeret vert a preindusztriális életmód utáni vágyakozás.”26 25 Az ő derekegyházi birtokvásárlásáról később még lesz szó. 26 Dahrendorf 1982.
