Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Előszó
10 Előszó Vajon megértjük-e Chojnickit, ezt a háborúba nem sokkal később beleőrülő lengyel grófot, vagy mi is úgy folytatjuk a párbeszédet, mint Roth hősei? „Kovács báró, a katonai nemességű ifjú magyar a szemébe csíptette monokliját, mint mindig, ha úgy vélte, hogy mondanivalója különösen fontos. Honfitársaihoz hasonlóan ő is kemény kiejtéssel, éneklő hangsúllyal beszélt németül, nem annyira szükségből, mint inkább affektálásból és tiltakozásként. Keletien, félig sült kenyérre emlékeztető beesett arcát eközben heves, természetellenes pír öntötte el. — Ebben a kettős Monarchiában a magyarok szenvednek a legtöbbet - jelentette ki. Ez volt a hitvallása: ebben a mondatban sziklaszilárdan állt a helyén minden egyes szó. Valamennyiünket untatott, Chojnickit meg, aki nemcsak a legidősebb volt közöttünk, hanem a legtem- peramentumosabb is, egyenes bőszítette. Szokásos válasza ezúttal sem maradhatott el. Most is elismerte: - A magyarok, kedves Kovács, mindössze a következő népeket nyomják el: a szlovénokat, a románokat, a horvátokat, a szerbeket, a ruténokat, a bos- nyákokat, a bácskai svábokat és az erdélyi szászokat! - A népeket szép, karcsú izmos kezének kifeszített ujjain számolta.” Még csak nem is torz ez a tükör, amelyet Roth elfogult marakodásainkról elénk tart, s még arisztokratáink gyengeelméjűségével sem vigasztalhatjuk magunkat. Hiszen alig harminc éve, hogy Rákosi Mátyás szinte szó szerint ismételte Kovács bárót: „A magyar munkásosztály, az egész magyar dolgozó nép, kettős kizsákmányolás alatt szenvedett. Kizsákmányolta a magyar tőke és ezen kívül az osztrák tőke is. E kettős kizsákmányolás következtében a magyar munkások helyzete lényegesen rosszabb volt a nyugat-európai munkásokénál.” Ha az előjel változhatott is, lehetett magyar vagy osztrák, polgári vagy proletár, de a lényeg mindmáig kísért. Bonyolultabb a képlet annál, semhogy egyszerűen csak egyfajta nemzeti elfogultságot lássunk abban, hogy még napjainkban is számosán vallják Lajtán innen és Lajtán túl: országunkon a birodalom másik fele miatt ül átok. A Chojnicki által kifejtett természetes és különös furcsa ellentmondása feltehetően még sokáig fog szubjektív indulatokat kiváltani. Túl kellene már lépni azon, hogy ujjainkon számolva olvassuk egymásra vagy akár magunkra történelmi bűneinket. Ez, amint Roth idézett párbeszéde is mutatja, a valóban lényeges kérdésekről tereli el a figyelmet. Hiszen Kovács báró akkor szakítja félbe Chojnicki gondolatmenetét, amikor az a különös és természetes bonyolult viszonyát fejtegeti. Itt valóban a lényegről van szó, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchiának egyik leglényegesebb vonása, hogy amíg mindent beborít egyfajta irracionalizmus - Chojnicki megfogalmazásában: különös -, addig a mélyben fellelhető a racionalizmus - természetesség -, és éppen a kettősség dialektikája a lenyűgöző. Igazán mesebeli volt ez az osztrák-magyar frigy, addig szidtuk és neveztük rabiátusnak a másikat, amíg válás lett a vége, s csak ez után jöttünk rá arra, hogy nem tudunk egymás nélkül élni. Témámtól távol áll Sigmund Freud és a pszichoanalízis, de ő végeredményben ugyanezt az ellentmondást fogalmazza meg. A látszólagos irracionalizmus mélyebb értelemben
