Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
I. Állami ipartámogatás a dualizmus korában - 3. Rövid kitérő. A kiegyezési válság
60 I. Állami ipartámogatás a dualizmus korában megoldásra, kiegészítve a később „ischli klauzuládként ismerté vált záradékkal, amely kimondta, hogy ha nem kerül sor új megegyezésre, a gazdasági közösség automatikusan továbbra is fennmarad, ezzel végleg rácáfolva Bánffynak a magyar országgyűlés előtt tett korábbi ígéretére. Bánffy a szabadelvű párt értekezletén és a képviselőházban egyaránt megpróbálta igazolni az uralkodó abszolutisztikus intézkedését, mondván: ez volt az egyetlen módja annak, hogy elkerüljék a Magyarország és Ausztria közötti gazdasági viszony megbontását. Bánffy egyértelműen kivárásra próbált játszani, abban reménykedve, hogy a Reichsrat szeptemberben már munkaképes lesz. Elképzelése szerint a magyar ország- gyűlésnek önállóan is érvényre kell emelnie a kiegyezési törvényjavaslatot, ha Ausztria is hajlandó azt valamilyen formában fenntartani. Az események a kölcsönös felháborodás ellenére kezdetben Bánffyt látszottak igazolni. Október közepére a Reichsrat első olvasatban már megtárgyalta a törvény- javaslatot, de végül ismét a parlamenti bizottságokhoz utasította azt. Magyarországon október 12-én került sor a bizottsági vitára, amely mindössze másfél óráig tartott. Ezzel párhuzamosan mértékadó és befolyásos gazdasági körök is követelték a kiegyezési válság lezárását. Lánczy Leó142 kamarai elnökké történt újraválasztása alkalmából mondott beszédében a gazdasági stagnálásért a kiegyezési vitát tette felelőssé. Egyben síkra szállt a kiegyezés megkötése mellett, mivel Magyarország Ausztria nélkül sem kereskedelmét, sem iparát nem képes fejleszteni. Bánffy tervének legtámadhatóbb pontja azonban ismét nem gazdasági, hanem alkotmányjogi eredetű volt. Amikor arról beszélt, hogy a kiegyezési törvényjavaslat elfogadásának előfeltétele, hogy Ausztria valamilyen formában fenntartsa a status quót, akkor minden bizonnyal nem „valamilyen”, hanem nagyon is konkrét formára gondolt. Mégpedig az osztrák alkotmány híres-hírhedt 14. §-ára, amely az osztrák kormány számára lehetővé tette, hogy akár a Reichsrat jóváhagyása nélkül is megkösse a kereskedelmi és vámszövetséget. A magyar alkotmány viszont megkerülhetetlenül előírta az országgyűlés jóváhagyását.143 Hiszen éppen ez kényszerítette korábban Bánffyt arra, hogy már az előző provizóriumot megszavaztassa az országgyűléssel (1898. évi 1. törvénycikk). Bánffy ismét hasonló megoldásra számított, csakhogy korábban a parlamenti felhatalmazást éppen annak az ígéretnek a fejében nyerte el, hogy a provizóriumot nem fogja meghosszabbítani. A viták tehát változatlanul a közjog síkján maradtak, s ennek keretében egyre többen mutattak rá arra, hogy a kiegyezési törvény 68. §-a értelmében a magyar ország142 Lánczy Leó fiatalon lett a Magyar Általános Földhitel Rt. vezérigazgatója. Kezdeményezésére a cég fuzionált a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal, így 1881 -ben, 29 évesen ennek vezérigazgatója, majd elnöke lett. 1903-ban a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara elnökévé választotta, ezt a tisztséget 27 évig töltötte be. Halmos 1992. 143 A sokat emlegetett 14. §-ra lásd bővebben Hanák 1975. 248, 267-268. p.
