Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
I. Állami ipartámogatás a dualizmus korában - 3. Rövid kitérő. A kiegyezési válság
54 I. Állami ipartámogatás a dualizmus korában mindössze 58,5 millió forint volt.129Bécsben már az új kiegyezési tárgyalások előtt is élénk parlamenti viták zajlottak e kérdésről, Budapesten viszont a parlamenten kívül került sor hasonlókra. Látszólag egyre inkább kisebbségbe szorultak az olyan józan vélemények, mint amilyet a Magyar Pénzügy vátoszi éleslátással fogalmazott meg: „Ne ámítsuk magunkat és legyünk tisztában azzal, hogy Magyarország közhitele a monarchia nagyhatalmi állásában gyökerezik, [...] az önálló hadsereg, az önálló külképviselet és a különállás számos egyéb intézményeinek fenntartása oly óriási új terheket hárít az országra, amelyeket az ma meg nem bír, amelyeknek súlya alatt tehát az összes gazdasági erők összeroskadnak [...] Hitelképességünket a külföld nem fogja taksálni olyan mérvben, mint ma, amidőn meg van győződve arról, hogy a két állam által alkotott monarchia hatalmi és gazdasági pozícióit csak oly nagyfontosságú világesemények alterálhatnák, amelyek egyszersmind Európa mai alakját is megváltoztatnák.”130 Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után pont harminc évvel született történész a bekövetkezett események ismeretében már könnyen hívhatja fel a figyelmet e jóslatra, de a kortársak - éppen, mivel maguk sem hittek ebben a lehetőségben - mással voltak elfoglalva. Amíg Magyarország a közös vámterület miatti sérelmektől volt hangos, addig a birodalom másik felében a kvóta felosztását sérelmezték, mondván Magyarország aránytalanul kisebb részben viseli a közös költségeket. A még érvényben lévő gazdasági kiegyezés, vagyis magyar szempontból az 1887. évi 24. törvénycikk 31,4%-ban állapította meg ezt a magyar kvótát. Az 1896 elején meginduló kiegyezési tárgyalásokon az osztrák kormány a kvóta 35%-ra történő felemelését követelte, de még így is messze elmaradt azoktól a Lajtán túli véleményektől, amelyek 40, 45, sőt február közepén már 50%-ban kívánták megállapítani. Ezt a vitát nem sorolhatjuk az addig is szokásos közjogi viták közé, hiszen a közös költség ebben az időben rendszerint meghaladta a 150 millió forintot, vagyis a kvóta minden egyes százaléka - még a vámbevételek levonása után is - több mint egymillió forinttal terhelte az adott állam háztartását. Ausztria a kvóta új megállapítását a legkülönbözőbb számításokkal kívánta alátámasztani. így a lakosság aránya szerint 42,3%, a közvetlen adók alapján 48, a fogyasztási adók alapján pedig 36% jutott volna Magyar- országra. (A kvóta hivatalos megállapításánál egyébként az adójövedelmekből indultak ki.) Születtek azonban még képtelenebb számítások is, létezett olyan koncepció, amely a besorozott újoncok arányát kívánta mérvadónak tekinteni, ennek alapján a közös költségek 43,4%-a hárult volna Magyarországra. Az osztrák kvótabizottság - mert közben mindkét részről ilyen is alakult - a korábbi hivatalos követelést túllicitálva 43,16%-ban jelölte meg igényét, ami tehát a fennálló (31,4%-os) kulcshoz képest évente mintegy 12 millió forinttal növelte volna a magyar hozzájárulást. A magyar kvótabizottság ezzel szemben ragaszkodott a korábbi arány fenntartásához. 129 Magyar Pénzügy, 1895. 50. 13 0 Magyar Pénzügy, 1894.45.
