Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
336 Utószó Az aktuális események hatottak rám, másként tekintettem a kiegyezésre, a korabeli ipartámogatásra, a burzsoázia nagy nemzedékére, kiemelten Weiss Manfrédra, mint ahogy szokás volt. Az Akadémiai Kiadó egyfajta automatizmusként vállalta, hogy a megvédett kandidátusi disszertációkat megjelenteti, a visszautasítás egészen biztosan nem az azt közlő Hazai akadémikus döntése volt. Feltehetően még lektorhoz, szerkesztőhöz sem került, nem cenzúráztak, hanem csak töröltek a kiadási tervből. Kortársaim gyakran mondják, írják, elmentek a falig. Ez tévedés, a „fal” mindig láthatatlan maradt, csak akkor szembesülhettünk vele, ha átléptünk rajta (ezt persze igyekeztünk elkerülni), mert ekkor jött a tiltás. Ha viszont megjelent, nem tudhattuk, elmentünk-e valóban a virtuális határig. Magyarországon (pl. Lengyelországgal ellentétben) nem létezett hivatalosan cenzúra, inkább magukat a szerzőket tiltották le, akik már egyszer - bármilyen témában - átléptek a „falon”, mondjuk aláírtak valamilyen tiltakozást. (Például 1968-ban a korcsulait, de erre később is több „alkalom” adódott.) A „szabadság” természetesen a példányszám függvénye volt, minél kisebb az utóbbi, annál nagyobb az előbbi. A szerző természeténél fogva nyilvánosságra vágyik, akár a szinte „zárt” példányszámmal, még inkább a (feltehetően) megtűrt témaválasztással. Említettem, 1986-tól ’56-ot, a munkástanácsokat kutattam, intézeti osztályvezetőm, mint egykor Pamlényi, arra bíztatott, hogy legalább egy recenzió erejéig jelentkezzem be, ez az én területem. Eszembe sem jutott, a kutatási lehetőségeket kerestem, fel sem merült, hogy holmi könyvismertetéssel veszélybe sodorjam azokat. Hol engedtek, hol tiltottak, aztán megint engedtek, mármint levéltárakban kutatni, ez persze egy másik történet. Könyvem több fejezete - kevésbé olvasott folyóiratokban - már megjelent, kisebb- nagyobb kompromisszumokkal, a lényeget próbáltam védeni. Az opponensi vélemények, maga a disszertáció vitája nemcsak hiúságomnak estek jól, hanem egyenesen arra bátorítottak, hogy határozottabban fogalmazzak, a korábbi kompromisszumokat felmondjam. A piacgazdaság „dicsérete”, pontosabban etalonként kezelése renegát gondolatnak számított. Az sem volt bevett, ahogy a „burzsoá”, „nagyburzsoázia”, és még a „fináncburzsoázia” is könyvemben kizárólag pozitív konnotációban jelent meg, magáról Weiss Manfrédról már nem is beszélve. A róla szóló tanulmányom hosszú „parkolás” után jelent meg, még a Történelmi Szemlében. Furcsa módon azonban éppen a legvitatottabb tanulmányok keltek önálló életre, a nagyburzsoáziáról írott, a korábban letiltott Hanák idézettel (mottóval) angolul is megjelent, az Akadémia által kiadott Acta Historica Acedemiae Scientarium Hungaricaicae 1984-ben, az eredeti címmel közölte: The Great Generation of the Hungarian Bourgeoisie. Ma újraolvasva, azt mondanám, hogy ez együtt már sok volt. Nem a viszonylagosan szokásos gyártörténet, ez talán a legunalmasabb része, hanem a piaci alapon tárgyalt
