Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
Szubjektív utószó egy harmincéves könyvhöz, avagy mi volt a fiókban
Utószó 331 Amíg Csepelen dolgoztam, utam minden reggel a Lenin szobor után a nagykalapács mellett vezetett, a melósok büszkék voltak, hogy képesek a hatalmas gépezettel egy gyufás skatulyát bezárni. A pártbizottság, a volt Tisztviselői Kaszinó épületét elkerültem, nem elvi okokból, hanem a Motorkerékpárgyár egyik szinte üres műhelyén keresztül rövidebb volt az út munkahelyemhez. A hatalmas csarnokban kevesen dolgoztak, az egyik melóssal köszönő viszonyban voltam, néha még szót is váltottunk egymással. Esztergapadja mellől biccentett, ha elhaladtam előtte. Néha előfordult, hogy csak támasztotta a gépét, egyszer rákérdeztem, mi baj van, hétfő volt, blauer Montag, kicsit sokat ivott előző este. Mutatta, bekapcsolta, szinte szétesett, ezzel nem lehet dolgozni. Majd felvilágosított, ezt a trükköt fiatalon tanulta, csak két csavart kellett meglazítani hozzá. Tanoncként felszabadulva ugyanilyen gépen kipróbálta, jött Korbuly igazgató, a János, elkérte a köpenyét, majd lefeküdt a gép alá, végül közölte, ha még egyszer meglazítja azt a két csavart, akkor ki van rúgva. Kérdezte, hol van most az a mérnök, aki odafeküdne. Nyilván nem tudták, hogy alulról kellene megnézni a gépet, holott kiváló mérnökök is voltak, dolgoztak a gyárban, gúzsba kötve. Ahogy lehetett, ott is hagyták. Leginkább a számítógépeseket ismertem, a fiatalok kicsit lázadoztak, a pártvezetés szerint meg kellett vizsgálni a KISZ „pártirányítását”, engem neveztek ki a bizottság élére. A vizsgálat utáni felülvizsgálat során leginkább azt firtatták, kik voltak az informátoraim. Neveket kértek. Az igazgató helyettesét, kiváló mérnök, a szemem láttára hurcolták meg, leváltották, a további repressziókat csak úgy úszta meg, hogy belépett a munkásőrségbe. A jobbak, mint Vári és Simonyi (ő tudtommal Amerikába ment) dobbantottak, disszidáltak, megint szegényebbek lettünk. Ki tudja, hova lettek azok a mágnesszalagok, amelyekért Kulcsár aspiránsi helyet ajánlott. Végül letelt az aspirantúra három éve, kiűzettem a paradicsomból, a Történettudományi Intézetből. Mint említettem, munkajogilag ugyan még Csepelhez tartoztam, ott volt a munkakönyvem, de megtehettem, hogy fél évvel korábban, 1978. február végén személyesen adjam át felmondásomat az igazgatónak. Addigra az osztályt már kiszervezték a számitógépesek alól, valami oktatási igazgatóság alá kerültünk, amelynek oszlopát a gyári Marxista-Leninista Esti Egyetem képezte, de ezzel már semmi dolgom nem volt. Disszertációm első, munkahelyi vitájára a Történettudományi Intézetben került sor, kimondottan baráti légkörben. Az intézetet ténylegesen irányító igazgató-helyettesnek, Ránki Györgynek komoly fenntartásai voltak. Ez érthető is, Berend T. Ivánnal közös könyvük a magyar gyáripar 1900-1914 közötti történetéről közel negyed századdal korábban, 1955-ben jelent meg eléggé más szellemben. Ráadásul ők írták a már említett korábbi Csepel-történetnek a gyárra vonatkozó részét. Hanák Péter javaslatára művemnek a Csepeli csoda címet adtam, ami az alliteráció mellett egy akkoriban nem is rejtettnek számító poént tartalmazott. Gimnazistaként
