Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
V. A Weiss Manfréd-gyár a háborúban - 3. Weiss Manfréd a háborúban
V. A Weiss Manfréd-gyár a háborúban 305 16. kép. Hadbavonultak hozzátartozói a Weiss Manfréd által fenntartott ingyenkonyha előtt, 1914. szeptember. Müllner János felvétele. Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeum Fotótár Weiss Manfréd életének értékelése nehéz és ellentmondásos feladat, amely elől a történész, ha nem akar pusztán a regisztrálásra szorítkozni, nem térhet ki. Nevéhez szélsőséges indulatok tapadnak, a személye körüli legendák hol kisstílűnek, hol nagyvonalúnak mutatják. Hatalmas uradalom tulajdonosa volt, mégsem lett belőle földbirtokos, megmaradt polgárnak, kereskedőnek. Kruppékhoz hasonlóan őt sem foglalkoztatta, mire is használják gyárának termékeit. Bródy Sándor két teljes napot töltött mellette, de szinte szóra sem tudta bírni. Nem maradtak fenn sem visszaemlékezései, sem magánlevelei, zárkózottan, a kívülállók számára hozzáférhetetlenül élt. Szerette a zenét, maga is hegedült, érdekelte a képzőművészet, díjat is alapított. Rendkívül öntudatos volt, nem kereste a kor nagyjainak barátságát, bár naponta forgolódott közöttük. Bródy patriarchálisnak, joviálisnak és okosnak nevezte. Üzleti levelezésében, ritka nyilvános megnyilatkozásaiban tömör és célratörő volt. Ez a célratörés volt egyéniségének kulcsa. A vélemények nehezen hozhatók közös nevezőre, holott mindegyik a maga szélsőségességével is igaz. Lehetetlen a „csepeli csodát” úgy méltatni, hogy abból ne jusson a főszereplőnek, lehetetlen a háborút úgy elítélni, hogy kihagyjuk legnagyobb haszonszerzőjét. Egyszerű kompromisszumként kínálkozik, hogy 1914 legyen a vízválasztó, csakhogy a világon a századforduló után talán nem volt olyan háború, fegyveres össze
