Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
IV. A csepeli gyár - 8. A csepeli nagyüzemi munkásság kialakulása
258 IV. A csepeli gyár szőr Angliában alakult ki a múlt század második felében, de a 20. század első éveiben már a kontinensen is felbukkant. Magyarországon az I. világháború végéig azonban szinte teljesen ismeretlen volt. A századforduló után a nagyüzemekben általában heti 60 órát dolgoztak, s csak 1910-ben „sikerült egyes nagyobb gyárakban, mint pl. a Ganz-Danubiusban, a Fegyvergyárban és a Weiss Manfréd-gyárban a heti 57 órás munkaidőt elérni”.125 Ezekben a gyárakban hétfőtől péntekig napi 10, szombaton pedig 7 órát dolgoztak. A csepeli kollektív szerződés komoly vívmány volt e téren is. A csepeli munkások a világháború előtti években nappali műszakban heti 53 órát dolgoztak (délelőtt 7.00-11.55, délután pedig 13.30-18.25 között), és 55 órára kaptak fizetést, éjszakai műszakban heti 50,5 órát (18.30-5.55 között, egyórás szünettel) 57,5 órás fizetésért. Öltözködésre, mosakodásra minden alkalommal negyedóra állt rendelkezésükre. A törvényes munkaszüneti napokon kívül a gyárban munkaszünetnek számított a húsvét két napja, pünkösd két napja, karácsony két napja, újév napja, december 24. és 31. délutánja, valamint május elseje. Az ezeken a napokon végzett munkát mozgósítás és háború esetén azonban nem kellett külön díjazni. A szakirodalom a korabeli munkásköveteléseknek megfelelően a heti 48 órás munkahétnél húz meg egyfajta korszerűségi, szociális határvonalat. A munkaidő hosszát tekintve a csepeli szabályozás nem tért ettől el lényegesen. Az osztott munkaidőt pedig Csepel falusias jellege indokolta és tette elviselhetővé (a helybéliek hazajártak ebédelni). Az órabérek szakmától és kortól függően 0,18-1,10 korona között mozogtak, akkordmunkával mintegy 25 30%-kal lehetett ennél többet keresni, túlórákért pedig 25—50%-os pótlékot fizettek. Ezekkel a bérekkel a Weiss Manfréd-gyár - különösen a szakmunkások számára - az ország egyik legjobban fizető ipari üzemének számított. Az I. világháború előtti években tehát csökkent a munkások átlagos munkaideje, és csökkent a halálos balesetek száma is. Az ipartörvények, valamint a baleset- és beteg- biztosítás - ha szerény keretek között is - bizonyos gazdasági és szociális biztonságot nyújtottak. A gazdasági növekedés üteme lehetővé tette a munkások vásárlóerejének mérsékelt emelkedését. A mozgalmi tevékenység egyik különálló — viszont nagyon is jelentős - területét jelentette a képzési és kulturális tevékenység. Csepelen a szakszervezet helyi csoportja szervezett tanfolyamokat, így rajztanfolyamot a gyár egyik építészmérnökének vezetésével, írás-olvasás tanfolyamot stb indított. 1911-ben a helyi csoport azzal a céllal hozta létre a vigalmi bizottságot, hogy „a munkástársakat elvonja a korcsmától, az alkohol élvezésétől, s megismertesse őket az irodalomban és művészetben fellelhető magasabb rendű élvezetekkel”.126 125 A Magyarországi Vas- és Fémmunkások 1943. 54-55. p. 126 Proletár, 1919. január 4.
