Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
IV. A csepeli gyár - 8. A csepeli nagyüzemi munkásság kialakulása
IV. A csepeli gyár 255 középpontjában a képzettség, s az ezzel szorosan összefüggő szervezettség kérdése állt. Ugyanakkor a mozgalom tudományos doktrínája - ellentétben a korábbi messianizmussal - a társadalom forradalmi átalakítását csak mint perspektivikus célt ígérte. A mozgalomban tehát a gyakorlati, elsődlegesen szociális, politikailag pedig végső soron polgári demokratikus politikai célok kerültek előtérbe, amelyeknél nemcsak hogy nem volt ellentét a szervezett munkásság és vezetői között, hanem a vezetés kezdeményezése egyenesen nélkülözhetetlen volt. Ezt az alapvető harmóniát a mozgalom struktúrája is elősegítette. A bizalmi rendszer kialakítása, megvédése és elismertetése az egyik legfontosabb célkitűzéssé vált. Minden olyan koncepció, törekvés, amely nem egyezett a párt és a szakszervezet hivatalos, deklarált elveivel, az üzemekben szembekerült a hagyományos bizalmi rendszerrel, így elsősorban a „sárga” (keresztényszocialista) alapon szerveződő szakszervezet jelentett potenciális veszélyt a munkásság egyik fő vívmányára, a mozgalom struktúrájára. A világháborúig az osztályharc minden megnyilvánulása megmaradt e keretek között, vagyis egyrészt a szociális helyzet javítására irányult, másrészt demokratikus politikai célok elérésére és végül, nem utolsósorban, a szakszervezeti mozgalom erősítésére, a bizalmi rendszer, a szakszervezeti munkaközvetítés (főleg a szakmunkásoknál) stb. elismertetésére. Az osztályharc három (vagyis szociális, demokratikus és mozgalmi) területe között nem lehet értékkülönbséget tenni, az üzem mindennapjaiban azonban természetesen nem jelentkeztek egyenlő súllyal. A munkásság a szabadságköveteléseket nem spontán termelte ki, a szociáldemokrácia egyik legnagyobb érdeme, hogy ezek erjesztője tudott lenni. A társadalom demokratizálásáért folytatott küzdelem permanensen a pártvezetésből indult ki, s a gyári munkásság csupán ennek tömegbázisát biztosította. Ilyen jellegű kezdeményezésekre a munkástanácsok 1918-as megalapításáig az üzemekben nem került sor. A szervezeti keretek kialakítása a gazdasági jellegű szociális célok megvalósításának eszköze volt, de előbb-utóbb, éppen a fontossága miatt, egyre inkább öncéllá is vált. Ez azonban csak teljes dialektikájában érthető meg. A munkások a szervezeteik elleni támadásra válaszoltak szinte a legélesebben, ugyanakkor átmeneti visszaszorításuk nem mindig hatott közvetlenül a munkások szociális helyzetére, miután az függött az ország, valamint az adott vállalat gazdasági helyzetétől is. Más szóval konjunktúra időszakában a szervezeti formák vesztettek jelentőségükből, amennyiben visszaszorításuk nem járt együtt a munkások szociális helyzetének romlásával. A bizalmi rendszer ugyanakkor egyre inkább nélkülözhetetlenné vált a tőkés számára is, miután kialakította a munkások és a tőkés közötti viszony konvencionális, lehetőleg békés szabályozását, vagyis olyan csatornává vált, amely viszonylag pontosan érzékeltette a tőkések és a munkások mozgásszabadságának határait. A tízes években a nagyvállalatok vezetése tehát nem magát a bizalmi rendszert támadta, hanem annak képviselőit, akik azonban ennek következtében a bizalmi rendszer megszemélyesítőivé váltak, vagyis ugyanolyan
