Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
IV. A csepeli gyár - 3. Alapanyaggyártás. A vertikum kiszélesítése
200 IV. A csepeli gyár 3. Alapanyaggyártás. A vertikum kiszélesítése Weiss Manfred üzletpolitikáját kezdettől fogva rendkívüli tudatosság jellemezte. A gyár korábban ismertetett egyedülálló felfutása, vagy inkább felfejlesztése nem következett eleve a hazai gazdasági viszonyokból. Sokkal inkább arról van szó, hogy Weiss Manfréd tevékenysége révén meghatározható a korabeli gazdasági lehetőségek maximuma. A századforduló időszaka a hazai és a világgazdaságban számos minőségi változást eredményezett. Ezek közül az egyik leglényegesebb a minden korábbit meghaladó tőkekoncentráció. A tőkekoncentráció egyik sajátos, de ugyanakkor rendkívül kedvező formája volt a kombinát jellegű termelés kialakítása. Ez már eleve feltételezte a korszerű nagyipari termelés meglétét, hiszen a kombinát magában foglalta az összes termelési folyamatot az alapanyaggyártástól a késztermékig. A kombinát jellegű termelés előnyei egyértelműek. Ezek közül az egyik legfontosabb az, hogy az adott vállalat függetlenedhet az alapanyaggyártástól, ami — elsősorban a kartellek létesítése miatt - éppen a századforduló táján vált szükségszerűvé. Ez a fajta termelés azonban megkövetelte — és ez tette rendkívül kockázatossá — a termékstruktúrajelentős kiszélesítését, ami több volt puszta kiszélesítésnél, miután lényegesen eltérő gyártási ágazat bevezetését jelentette. Az ipari üzemek hagyományos bővítése a termelés növelését, esetleg a termékstruktúrának az eredeti gyártási ágazattal megegyező vagy legalábbis közelálló szélesítését jelentette. Csupán megfelelő tőkét és árukeresletet igényelt, s a legkisebb kockázattal járt. Weiss Manfréd már a nyolcvanas évek második felében - a fémáruk és töltények gyártásának bevezetésével - szakított ezzel a gyakorlattal, hiszen az új termékstruktúra alapvetően eltérő iparágakat (élelmiszer- és fémipar) képviselt. A kettőt nem a termelés, hanem a piac (hadsereg) fűzte össze. Hasonló a helyzet a fémmű létesítésénél - még ha azonos iparágon belül is -, hiszen a Weiss Manfréd gyár korábban nem foglalkozott alapanyaggyártással. Ez részben az acélgyártás későbbi beindítására is érvényes. Kialakult tehát egy olyan folyamat, amely megfelelő üzletpolitikával párosulva gyors és szakadatlan fejlődést biztosított. A saját termelés felvetette az alapanyaggyártás gondolatát, a létrehozott új gyártási kapacitás pedig lehetővé tette a termékstruktúra és így a termelés szélesítését. A bővített újratermelés megköveteli a szélesebb termékstruktúra alapanyagainak saját biztosítását, ami ismét együtt jár a gyártási kapacitás bővítésével. Mindez — eltekintve az amúgy nem lényegtelen egyedi vonásoktól — nem tekinthető egyedülállónak. Weiss Manfréd zsenialitása nem a kombinátszerü termelés létrehozásában, hanem annak időzítésében nyilvánult meg. Minden tőkésnek - függetlenül attól, hogy felismeri-e a gazdaság ciklikus fejlődésének törvényszerűségeit - a gyakorlatban kellett tapasztalnia a kereslet ingadozását, ami nemhogy a folyamatos fejlesztést, de súlyosabb esetben a rendelkezésre álló kapacitások kihasználását sem tette lehetővé. Ennek reakciója ismeretes, a tőkés elsődleges célja, hogy tőkéjét átmentse a válságon, s ennek megfelelően őrizkedik üzemének bő
