Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
II. A nagy nemzedék, avagy adalékok a hazai nagyburzsoázia megítéléséhez
II. A nagy nemzedék, avagy adalékok a hazai nagyburzsoázia megítéléséhez 131 ség. Különálló csoportot alkottak azok a tőkés családok, amelyek viszonylag korán bekapcsolódtak az ország iparosodásába, leginkább a gépgyártásba és a textiliparba. A felemelkedés ebben az esetben szorosan kötődött az adott vállalat sorsához, és - kevés kivételtől eltekintve - legfeljebb a nagyburzsoázia alsó rétegeihez vezetett. A városi polgárság megvetése mögött természetesen nem nehéz felismerni az egyre élesebb konkurenciaharcot. 1761-ben a pesti kereskedők Mária Teréziától kérték a török, görög, örmény, szerb és zsidó kiskereskedők működésének betiltását. 35 évvel később a házaló kereskedelem kitiltását kérvényezték Pest területéről, ugyanis közben II. József 1781-es rendelete ismét lehetővé tette a zsidók letelepedését a városokban. Egy 1803-as összeírás már tíz zsidó nagykereskedőt tartott nyilván Pesten, valamennyien textilkereskedők voltak, szerepelt közöttük például Goldberger Jóéi posztókereskedő. A napóleoni háborúk döntő lökést adtak a hazai kereskedelem fejlődésének. Túl azon, hogy a hadviselő feleket el kellett látni - mindenekelőtt terményekkel a kontinentális zárlat következtében megnőtt Magyarország szerepe a világkereskedelemben. Ez egyrészt a terménykereskedők meggazdagodáshoz vezetett, másrészt élesen megvilágította a terménykereskedelem fontosságát. 1845-ben a 120 pesti nagykereskedő közül már 21 volt zsidó vallású (köztük Wodianer Fülöp). Közben - 1840-ben - törvény született a szabad kereskedelemről és a szabad iparűzésről. Ez is mutatja, hogy a hazai kereskedelem, illetve a kialakuló ipar elválaszthatatlan a reformkor politikai harcaitól. Az utolsó akadályok azonban csak 1860-ban szűntek meg, ekkor vált például ismét lehetővé, hogy zsidók bányavárosokban is letelepedhessenek, valamint szabadon iparűzést folytathassanak. A gazdasági és politikai jogegyenlőtlenség minden negatívuma ellenére bizonyos pozitív eredménnyel is járt: olyan magatartás- és cselekvésformákat alakított ki, amelyek a későbbi felemelkedés során is nélkülözhetetlenek voltak. Ha tetszik, részben ezzel is magyarázhatjuk, hogy a későbbi időszakban a „hagyományos” magyar társadalom képviselői csak a legritkább esetben tudtak ebbe a folyamatba bekapcsolódni. A jogfosztottság olyan rugalmasságot követelt ezektől a korai kapitalista kereskedőktől, amely alkalmassá tette őket arra, hogy tevékenységi formájukat akár egyik napról a másikra gyökeresen átalakítsák. Ilyen kényszert azonban nemcsak a politikai változások idézhettek elő, hanem a gazdasági követelmények is. E kettős kényszer tehát határozottan egy irányba, a minél teljesebb flexibilitás irányába hatott. A viszonylag korán kiemelkedő családok közül a legjellegzetesebbek a Wodianerek, a Koppelyek és az Ullmannok. A Wodianer család őse, Weidmann Mór Csehországból került 1750 táján Magyarországra, és a Bács megyei Eperovác községben telepedett le. Fülöp fia, aki már Wodianemek nevezte magát, 1789-ben költözött Szegedre, és végül Pesten halt meg 1820-ban. Az ő egyik fia, Wodianer Sámuel már pesti kereskedő, 1844-ben magyar nemességet kapott kapriorai előnévvel, az ő leszármazottai alkották tehát a család kapriorai ágát (fia Mór 1863-ban osztrák báróságot nyert). Fivérének fia, Wodianer
