Varga László: A csepeli csoda. Weiss Manfréd és vállalata a Monarchiában - Várostörténeti Tanulmányok 15. (Budapest, 2016)
II. A nagy nemzedék, avagy adalékok a hazai nagyburzsoázia megítéléséhez
II. A nagy nemzedék, avagy adalékok a hazai nagyburzsoázia megítéléséhez 125 történészgenerációk a gyökerek vizsgálata helyett gyakran kényszerültek arra, hogy ak- tuálpolitikai kérdésekben foglaljanak állást, és a politikai agitáció számára szolgáltassanak anyagot. Hiszen ha a történelmi önismeret igénye visszájára fordul, akkor eredeti céljával éppen ellentétesen a hamis tudat propagálójává válik. A történelem, túl azon, hogy nem szolgálhatja a jelenkori politika igazolását, receptet sem adhat a politika, jelen esetben a gazdaságpolitika számára. Még akkor sem, ha meghatározott történelmi viszonyokat ábrázolva a politikai, gazdasági cselekvés lehetőségeit vizsgálja. A helyzetet azonban rendkívül megnehezíti, hogy az utolsó száz évben a frontvonalak szinte már szétbogozhatatlanul összekuszálódtak. 1882-ben kizárólag feudális alapról lehetett a weissmanfrédokat az ördöghöz hasonlítani. Ezzel a proletariátus - amelynek nevében most sokan ugyanezt teszik - képviselői sohasem azonosultak, nem is azonosulhattak. Amikor azonban a feudális eredetű kritika szocialista mezbe öltözik, a valóban realista alkotások könnyen kivívhatják maguknak a tőkés jelzőt. A Felelet- vitában3 Déryt azzal vádolták, hogy idealizálja a polgárt, jó húsz évvel később Wajda említett alkotását viszont éppen azzal, hogy feudális alapról bírálja a kapitalizmust. Mindkét vád azonos tőről fakad: a realizmus elutasításából, a történelem dialektikájának meg nem értéséből. A kapitalizmus termelési rendje elválaszthatatlan a Wajda által oly plasztikusan ábrázolt mocsoktól és vértől. A lengyel rendező azonban tökéletesen megértette, és ami ennél is fontosabb, érthetővé tette, hogy az adott korban ez volt az előrevivő, a mocsok és vér a modernizáció velejárója. A weissmanfrédok szívóssága, céltudatossága, sőt kíméletlensége semmiképpen sem sátáni eredetükből adódott, bár keménységük kétségkívül egyéniségükből is származhatott, de ezek a tulajdonságok fennmaradásukhoz nélkülözhetetlenek voltak. Bizonyára szimpatikusabbnak találnánk a széplelkű, valóban humánus és nem egyszerűen jótékonykodó, de társadalmi igazságra is törekvő tőkéseket, s léteztek ilyenek is, csakhogy ezek a tőkés termelés kérlelhetetlen szabályai szerint csődbe mentek. A kezdeti korszak tőkése ugyanolyan áldozata ennek a maga idején forradalmi fejlődésnek, mint az általa kizsákmányolt proletár. A művészeti példáknál maradva, pontosan úgy, ahogy ezt Brecht a Koldusopera ban megfogalmazta: „Mért ne lennék jó? Csakhogy a helyzet itt most nem olyan.” Nem Weiss Manfréd rehabilitációjáról van tehát szó, erre nincs is szüksége, hanem pusztán annak történelmi bizonyításáról, hogy a kapitalista rend nem Weiss Manfréd altruizmusán múlik. Persze értékelhetjük ezt a viszonylag egyedülálló jótékonykodást, de egyben azt is látnunk kell, hogy ez a lényegen mit sem változtat. A lényeg nem Weiss, hanem a termelési rend maga. Weiss Manfréddal természetesen részletesen foglalkozunk a következő fejezetekben. Az adott összefüggésben számunkra most nem is a személy érdekes, hanem az, 3 Vila 1952.
