Bácskai Vera - Gyáni Gábor - Kubinyi András: Budapest története a kezdetektől 1945-ig - Várostörténeti tanulmányok 6. (Budapest, 2000)
Gyáni Gábor: Budapest története 1873-1945 - Rétegződés és a társadalmi egyenlőtlenségek
fizetett és félig paraszt, félig ipari munkás segédmunkásokat foglalkoztattak; ilyen volt többek között az építőipar. A szakmunkások utánpótlását a századfordulóig tartó hatállyal részben, noha egyre csökkenő mértékben, külföldi eredetű bevándorlók, németek és csehek adták. A változás akkor következett be e téren a századelő időszakában, amikor megemelkedett a betanított munkások számaránya és ez is hozzájárult ahhoz, hogy a főváros munkássága nemzetiségi tekintetben kezdett egyszerűsödni. A korábbi bevándorlók időközbeni nyelvi magyarosodásából, valamint az új bevándorlók immár zömmel magyar nemzetiségi voltából egyaránt adódott, hogy 1910-ben a fővárosi munkásság négyötöde vallotta magát magyar anyanyelvűnek, holott az ennek megfelelő országos arány a kétharmadot sem érte el. A budapesti ipari proletariátus, amely a gyáripari szakmunkásság nagy súlya miatt nyilvánvaló módon elütött az ország ipari proletariátusától, anyagi téren a magyarországi munkásság elitjét képezte. 1910-ben az ország ipari munkásságának a negyede élt a fővárosban, a magasabb bérű munkásoknak viszont több mint a harmada, az ennél is jobban keresőknek pedig még nagyobb hányada került ki közülük. A stabil és konszolidált életkörülmények közt élő fővárosi ipari munkásság említett csoportjai mellett nagy számban éltek ugyanakkor a városban képzetlen, rosszul fizetett, részben az iparban, részben a szolgáltatásban foglalkoztatott fizikai munkások is. A munkásság ez utóbbi, személyi tekintetben fölöttébb változékony, folytonosan fluktuáló hányadában szintén sok a nemzetiségi származású elem (jellegzetes képviselőjük a szlovák építőipari segédmunkás); és itt találjuk a munkaerőpiacon ebben az időben mind nagyobb teret elfoglaló női munkavállalókat is. A női keresőnépességet a századforduló Budapestjén még nem annyira az ipari, mint a szolgáltató szektor munkahelyei vonzották magukhoz nagy tömegükben. A századelőn hágott tetőpontjára a nők házicselédként való alkalmazása, számuk ekkor már megközelítette a 70 ezret (1910), tíz fővárosi női munkavállalóból tehát négy házicselédként helyezkedett el. A cselédek kivétel nélkül bevándorlókból álltak, akik a rövid ideig (néhány hónapig, legföljebb néhány évig) tartó fővárosi munkavállalást követően rendszerint visszatértek eredeti lakhelyükre, hogy családot alapítsanak. Az állandó helyváltoztatás azonban nem egyedül a cselédek sajátossága, hiszen a képzetlen ipari munkások életformájához is szorosan hozzátartozott; a fluktuáció pedig a fővárosi ki-bevándorlás mellett az egyes munkahelyek közötti feltűnően sűrű helycserét is magában foglalta. Az alsó osztályok nagyfokú 196