Bácskai Vera - Gyáni Gábor - Kubinyi András: Budapest története a kezdetektől 1945-ig - Várostörténeti tanulmányok 6. (Budapest, 2000)

Gyáni Gábor: Budapest története 1873-1945 - Fővárosból „székváros" és a millennium

Hungária Szálló, a margitszigeti Nagyszálló (1873), végül a millennium lázában emelt szállodák közül a 400-nál is több ágyat kínáló nagykörúti luxushotel, a Royal (1895)magaslottki. A fizikai külső átalakulásának iméntiekben részletezett külső jelein kívül további mélyreható változások is bekövetkeztek az infrastruktúra terén. A múlt század utolsó évtizedeiben a nagyvárosi fejlődés már sehol sem nélkülözhette a közegészségügyi modernizáció műszaki feltételeinek, valójában csak az állam anyagi tehervállalásával megoldható megteremtését. Az egyesült főváros egészét átfogó, egységes főgyüjtőhálózat kialakítása 1873-ban vette kezdetét, amikor Reitter Ferenc csatornázást illető tervezetét benyújtotta a Közmunkatanácsnak. Elképzelése szerint a pesti oldalon a Duna-part, valamint a Nagykörút alatt, a budai oldalon a Szentendrei úttól a mai Bem térig, továbbá a Duna-parton, illetve az Attila utcán vezetett volna a főgyűjtő vezeték. Egy évtizedbe telt, amíg a város végül hozzáfogott a terv részletes kimunkálásához, így csak 1891-ben indultak meg a tényleges csatornázási munkálatok. Ezek első eredményeként adták át 1896-ban a pesti Duna-parton vezető főgyűjtő csatornát és a déli központi csatorna szivattyútelepet. Budán ugyanebben az időben egyedül csak a természetes csatornaelvezető árok (az Ördög-árok) befedése valósult meg, s jóval későbbre tolódott az új főgyűjtőrendszer kiépítése. A folytonosan visszatérő kolerajárványt a szennyezett ivóvíz okozta, ami különösen sürgőssé tette a vízműépítést, az ivóvízrendszer korszerűsítését. Az 1870-es, 1880-as években mind a pesti, mind a budai oldalon készültek ugyan ideiglenes vízművek, a végleges megoldást azonban majd csak a káposztásmegyeri vízmű megépítése jelentette 1893 és 1896 között. E nagy munka keretében fektették le a főnyomócsővet a vízmű és a Nyugati pályaudvar közötti területen. A millennium időpontjában a félmilliós város egészséges ivóvízzel történő ellátása már szinte megoldottnak tűnt azáltal, hogy az addigra lefektetett csőhálózat hossza az eltelt két évtized során több mint a négyszeresére, az ily módon ivóvízzel ellátott házak száma pedig közel tíszeresére emelkedett. A millennium évében tehát a fővárosi átlagpolgár nyolcszor annyi ivóvízhez jutott, mint elődje a város egyesítése körüli években. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Duna-víz árusok teljesen kereset nélkül maradtak volna. Az 1880-as években már döntően női munkának számító dunavizes szakmát 87 fő képviselte, akik a külvárosok népét, vagyis azokat látták el rendszeresen friss Duna vízzel, akikhez ekkoriban még nem ért el a vezetékes ivóvíz-rendszer. Az ő alacsony higiéniai kultúrájuk abból is fakadt, hogy 153