Szekeres József: A pesti gettók 1945 januári megmentése - Várostörténeti tanulmányok 5. (Budapest, 1997)

Szálai Pál egyéves fogsága az 1953/54. évi koncepciós zsidó-cionistaellenes vizsgálati eljárásban

A pesti gettók megmentésének történetét befejezve, nem kerülhető meg az a kérdés, ki is volt valójában Szálai Pál. Jelen sorok írója nem kívánja Szálai Pál személyét és cselekedeteit túldimenzionálni, alakját és a gettók megmentésében vállalt szerepét heroizálni vagy glorifikálni. Szálai Pál nem volt nagy ember, egyszerűen csak ember volt és a szerzőnek nem is állt szándékában belőle nagy embert csinálni, vagy Raoul Wallenberggel párhuzamba állítva kettejük cselekedeteinek fontossága alapján értékítéletet hozni. Tanulmányának célja az, hogy a II. világháború utolsó periódusának szörnyűségekkel telített eseménysorozatának közepette, az eddig ismertté vált és feltárt forrásanyag alapján, a realitásoknak megfelelve mutassa be a magyar főváros zsidó lakosságát sújtó Holocaust borzalmait. A budapesti csata, az ostromharcok és a fékeveszett nyilas terror meghatározó körülményei közepette a szerző a pesti gettók 1945 januári „csodálatos megmenekülésének hiteles történetét" állította leírásának középpontjába. E megfogalmazás elsőként Lévai Jenő a korszak szemtanú hitelességű krónikása vetette papírra a pesti gettó történetéről 1946-ban írt, ma már nehezen hozzáférhető könyvének alcímeként. Kétségtelen, e művét az AVH nagyobb figyelemmel tanulmányozta az 1953. évi koncepciós cionista pereket előkészítő tevékenységekor, mint a hazai Holocaust történetírók. E magatartás nem tekinthető meglepőnek, mert a pesti gettók megmentése olyan bonyolult kérdéseket érint, amelyek alaposabb elemzés híjján, számukra részben hihetetlennek, részben érthetetlennek tűntek. Hasonlóan összetett Szálai Pál egyénisége is. A tények ismeretében az kétségtelen, hogy 1944 őszétől egyértelműen Budapest üldözött és halálra szánt zsidó lakosságának megmentésére használta ki nyilas rendszerbeli hivatali-rendőrségi pozícióját. A közölt dokumentumokból az is kitűnik, hogy mindezen tetteiért semmit sem fogadott el a hálás üldözöttektől. Méltán állapította meg személyével kapcsolatban az 1947-es népfőügyészségi revíziós eljárás, hogy az „egész budapesti zsidóság örök hálájára érdemes. A legbátrabb ellenállók egyike." Kétségtelen, hogy az a megállapítás sem nélkülöz minden alapot, mely szerint Szálai,,... inkább tűnik olyan józanabb eszű, de mindvégig nyilas »figurának«, aki nem vesztette el minden realitásérzetét és talán eleve sem volt hajlama a »küldetéstudatosságra«. Önérdekű tettei, melyekben persze lehettek más, »nemesebb« megfontolások is, az adott viszonyok között minősülhettek elismerést érdemlőeknek... a nyilas mozgalmi másodvonalban is voltak befolyásos, intézkedési jogra szert tett emberek, akik tetteikben is kiszámítottan jártak el, ami az akkori időkben nem volt se lebecsülendő, se veszélytelen." (Réti László) 152