Sipos András: Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914 - Várostörténeti tanulmányok 3. (Budapest, 1996)

II. Intézményrendszer és döntési mechanizmus - 1. A főváros autonómiája

pen nem jogosult.' A főváros állásfoglalása nem nyerte el a megerősítést, így a vizeldéket Beetz állíthatta fel. Persze ez esetben is inkább formális jogi szőrszálhasogatásról volt szó, mint az autonómia tényleges védelméről. Az általános gyakorlat ugyanis az volt, hogy az illetékes miniszter nem utasította a fővárost, csupán részletesen megjelölte azokat a módosítási igényeket, amelyek érvényesítése esetén hajlandó a kifogásolt határozatot jóváhagyni. Ezeket a közgyűlés többnyire figyelembe is vette további elhatározásaiban, de ha nem, akkor sem tekintette az ilyen típusú instrukciókat a miniszteri hatáskör túllépésének és az autonómia csorbításának. Általában természetesnek vették, hogy a kormány nem csupán törvényességi ellenőrzést gyakorol az önkormányzat lelett, hanem végső soron döntőbíró minden önkormányzati, városigazgatási ügyben. A főváros által alkotott szabályrendeletek elvileg nem szorultak jóváhagyásra, a törvény azonban megadta a lehetőséget az „érdeklettek" számára, hogy azok ellen a minisztériumnál fellebbezéssel éljenek (8. §.). Az 1879. évi XL te. értelmében pedig a kihágást megállapító törvényhatósági szabályrendeleteket a belügyminiszternek minden esetben jóvá kellett hagynia, ami a szabályrendeletek tetemes részét érintette. A ténylegesen rögzült gyakorlat szerint minden szabályrendeletet felterjesztettek, és a részletekbe menő minisztériumi kifogások nyomán sok esetben csak több éves újabb tárgyalássorozat után emelkedhetett jogerőre egy-egy helyi jogszabály. A tanács 1889-ben az igazgatási szervezet reformja ügyében terjedelmes javaslatcsomagot állított össze, amelyben a fentiek tükrében teljes joggal állapította meg: ,,a kormányi ellenőrzés oly tág kiterjedésben és néha oly bizalmatlansággal gyakoroltatott, a mely a gyors közigazgatást teljesen lehetetlenné tette, s e mellett oly tájékozatlanságot teremtett a főváros önkormányzati hatásköre tekintetében, a mely a közigazgatás menetére is szerfelett hátrányosan hatott vissza." E tájékozatlanság megnyilvánult abban, hogy a mindennapi ügyintézés folyamatában az apparátus számára jószerivel elmosódott az önkormányzati és a hatósági jellegű ügyekközöttí elvi különbség. Másrészt — mint arra az idézett jelentés is önkritikusan utal — a főváros, természetesnek tartván, hogy a kormány minden ügy végső döntési fóruma, a saját mozgásterét szűkítette: „napirenden van oly határozatoknak jóváhagyás végett a kormányhoz való felterjesztése, melyek a törvény értelmében felterjesztést 37 FK. 1895. október 25. 38 Kamermayer, 1890. 69. 25